Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Márkus István: Egy mai falukutató töprengéseiből

ahol egy barátságos hátbaveregetés, s a bizalom, hogy őt se hagyják ki a társaság közös ügyeiből. Legyen helye a világban, azaz a szűkebb vagy tágabb, számára érvényes emberi közösségben. A műhelyben, a faluban, az iskolai osztályban, a baráti körben, a nemzedéki csoportban, az üzemben, a termelő- szövetkezetben. Legyen harminc vagy háromszáz ember, akik között otthonosan mozoghat, s akinek magatartásmércéjéhez — tudva nem tudva — tarthatja magát. Legyen, aki számontartja, él-e, hal-e az ember, észreveszi, ha tegyük fel, házat épít, és alkalomadtán megkérdi: „no, mikorra készültök el?”; észreveszi, milyen ruhában jár hétköznap és vasárnap asszonya, gyereke. És akikről viszont ő maga is tudja, és számontartja mindezeket, hisz éppen velük érzi magát versengésben. Egymással versengve és egymás szeme előtt élünk mindnyájan, befogadtatást, elismertetést, megbecsülést sóvárogva.

Megbecsülés. Ez a szó fejezi ki a legpontosabban, amire az ember törekszik, legyen kisiskolás vagy szép temetésre áhítozó öregasszony; tsz-elnök, juhász vagy regényíró. Megbecsülés a családon és rokonságon belül és kívül, kisebb vagy nagyobb — áttekinthető — körben; szűkebb vagy tágabb, tanulatlan vagy magasan iskolázott körben, helyi vagy országos vagy nemzetközi világban, aszerint, kinek hogy alakul szakmája, társadalmi környezete.

A pénz, a több pénz, a sok pénz, az anyagi jólét ilyen vagy olyan foka, bár önmagában is érték — hiszen biztonságot ad, és a jó étel-ital, a meleg szoba, a nyaraló, a gépkocsi kényelme, az élet pénzen vásárolható változatossága persze önmagában is jó dolog — a pénz, mégis, elsősorban arra való az emberek többségének, hogy megbecsültségüket növeljék és szilárdítsák általa.

Így van ez, és falun különösen így. Megmérhetően és szemmel láthatóan. Jól jelzi ezt az új házak mutatós külleme, az a sok költségesen berendezett és használatlanul álló „tiszta szoba”, a színes vakolat, a drága vaskerítés, a hajlított tető, a jómód tömérdek külső jele. Mennyi áldozatot meg nem hoznak az emberek ilyesmiért! Végső soron: a megbecsültetésért, a számukra érvényes közvetlen társadalmi környezet elismerő gesztusaiért — vagy csak hogy az elítélést, a lenézést elkerüljék. Ha megfeszített erővel kell dolgozniuk azért többletkeresetért, amivel pár év alatt a megbecsült gyarapodók sorába emelkedhetnek — megéri. Még meg is koplalják a színes vakolat, a díszes vaskerítés költségét.

De mindebben végső soron mégiscsak az anyagi érdek — a gyarapodás érdeke — érvényesül, vethetik ellenem. Miért éppen a jobban keresőt, a mutatósabb magasabb életszinten élő embert becsüli többre a társadalom? Ha nem azért, mert a többiek is erre a magasabb életszintre törekszenek?

Persze, arra törekszenek. De nem szimpla „homo ökonómikusz”, nem egyvonalú gazdasági érdekember módjára. Hanem olyan társadalmi normák közösségi értékítéletek közbeiktatódásával, amelyek önálló érvényre tesznek szert, és közvetlenül orientálják az emberek magatartását és mindennapi ítélkezését arról, hogy mi éri meg. Hogy: miért érdemes dolgozni, mibe mennyi erőt érdemes fektetni. Tehát hogy mit tartanak, mit élnek át érdeküknek, sőt legfőbb vagy legerősebb érdeküknek.

Családok és termelőszövetkezeti nagyüzemek egymáshoz való viszonyából indultunk ki: az érdek- egyeztetés problémájából. Azt keressük, mi a magyarázata, hogy nem sikerült az eredetileg eltervezett módon összeolvasztani a közős gazdaságfejlesztés érdekeit a tagok és családjaik érdekével. És miért sikerült az érdekegyeztetés új módon: úgy, hogy a szövetkezeti gazdaság elismeri a falusi családok anyagi és társadalmi önállóságát, autonóm érdekfeleknek tekinti önnön tagjait, és szabályszerű megállapodást köt velük bármilyen munkáról, részes vállalkozásról, megkívánt teljesítményről legyen szó?

A régi, az 50-es években hirdetett elképzelés — egyéb okok mellett — azért sem válhatott be, mert elvileg a dolgozó emberiség nagy közösségébe tudatilag beolvadni képes „nembeli embernek” fogta fel a falusi embert, gyakorlatilag pedig félig még igénytelen parasztnak, félig olyan aprócska „homo ökonómikusz”-nak, akit a munkaegység arányában kifizetett év végi részesedés pár száz forinttal kisebb vagy nagyobb értéke kapcsol be a társasgazdaság érdekkörébe. Ez a keverék nem létezik, már akkor sem létezett. A valóban érvényes érdekek, amelyeken át ember s üzem kapcsolata fejlődésképesen elrendezhető, másképp tevődnek össze. Azokban a döntő faktor: a család stabilitása és emelkedése. És megbecsültetése. Olyan társadalmi közegben, a falu közösségében, amely elsősorban aszerint méri a felnőtt férfit, az asszonyt: mit tesz családja boldogulásáért.

A termelőszövetkezeti gazdaságnak rá kellett épülnie a falusi családok konkrét igényeire, hogy gazdaságilag és társadalmilag gyökeret verjen, és megalapozhassa nagyüzemenként való fellendülését.

Hova kapcsolódik az értelmiségi munka?

Gazdasági életünk — országosan, városon, falun egyaránt — három alapvető szervezeti formára épül. Az egyik a család. A második az üzem. A harmadik az állam.

Tulajdona, pénze, hatásköre, hatalma ennek a háromnak van. A termelés és fogyasztás javai fölötti rendelkezés e három fő szereplő közt oszlik meg.

Mai társadalmunk érdekstruktúrája is erre a három szervezeti formára alapozódik. Az össztársadalmi érdeket hordozó államnak be kall kapcsolnia ezer és ezer üzemi kollektíva partikuláris érdekét is, millió család — egyenként kicsiny, összességében hatalmas erejű — érdekét is, ezeket a közrendű és apró motorokat, hogy az egész gazdasági gépezet jól működjék.

50