Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - HAZAI TÜKÖR - Márkus István: Egy mai falukutató töprengéseiből
annál kevésbé emlékeztet spontán, rugalmas kollektívára. Annál inkább szervezet. Sokhelyt már óriás szervezet, amelynek egy-egy üzemegysége csak a központon át kapcsolódik a másikhoz, egy-egy brigádja vagy munkacsapata nem is érintkezik közvetlenül a másikkal; ha más faluban vagy egy nagyhatárú mezőváros másik tanyakörzetében dolgozik, nem is ismeri a másikat. Ahogy egy ipari nagyüzem kazánkovácsa sem okvetlenül ismeri az esztergályost, villanyszerelője az anyagbeszerzőt. Ezt a szervezetet más célok mozgatják — nagyobb távlatú és más jellegű célok —, mint a falusi, mezővárosi, tanyasi családokat. Központjában elnök, alelnök, agrónómusok, közgazdász, jogász, pénzügyi szakember, gépészmérnök, kereskedelmi szakember meg egy sereg technikus és adminisztrátor dolgozik vagy fut össze időről időre. Szüntelen csöng a telefon, és egymás kezébe adják a kilincset a felvásároló, szállító és kooperáló vállalatok megbízottai . . . Szabályos nagyüzemi fellegvár, tíz- vagy húszféle tanult szakszerűség munkaszervezete és együttműködési góca. Még ha nyitva áll is az elnök ajtaja a tagok előtt, s a főagronómushoz meg a főkönyvelőhöz sem csupán félfogadási órában juthat be a traktoros meg a tehenész. Szervezeti központ ez, ennek megfelelő belső munkamegosztással, szabályozott munkarenddel és szakismereti követelményekkel. És tagadhatatlan, hogy ez a szabályos szervezetközpont — a maga már-már hivatalra emlékeztető osztályaival és részlegeivel — a nagyüzem szíve. Az üzemi össztevékenység és a gazdaságfejlesztés motorja, jól vagy rosszul működik az üzemközpont — nagyjából ezen múlik a tagság jóléte, gyarapodása, személyes-kiscsaládi emelkedése is. Ott van tehát egyfelől többszáz vagy -ezer család — másfelől falunként egy vagy két (mezővárosokban négy-öt-hat) mezőgazdasági nagyüzem. A családok; apró, erős kollektívák. Atsz-üzem: szabályos, tagozott, hierarchikusan felépülő szervezet. A falu, amelyben — és amelynek javára — az üzem működik; a családok tágabb kapcsolatrendszere, maga is egyféle laza, de szerves, történelmileg kiképződött közösség, a családi létforma és családi normavilág támasza, őre, erősítője. Ugyanaz a falu ugyanakkor a nagyüzemi fejlődés aktív részese és haszonélvezője. A szövetkezeti nagyüzemnek a többi szövetkezeti nagyüzemmel kell lépést tartania, országosan és tájilag kialakuló követelmények szerint. Egyik tsz vezérkara a másikéra tekint; egyik agronómus a másik — a mellette előrefutó tsz — agronómusának termelési sikerét fogadja el a maga munkája mércéjének. A családok viszont egymásra néznek: egyik falusi família a másik életmódját, házát, berendezkedését — a hamarabb építkező szomszédét, rokonét fogadja el a maga élete mércéjének. Ki miben érdekelt? Egykor úgy képzeltük: a termelőszövetkezet — előbb vagy utóbb — olyan szerves-szoros közösséggé válik, hogy a beletartozók egyéni-kiscsaládi érdeke mintegy beleolvad a gazdaság vitelének és fejlesztésének kollektív érdekébe; nem lesz ellentét, feszült elkülönülés a tag magánérdeke és a közösség, az üzem érdeke között. Nem egészen így lett. A falusi családok óriási többsége megőrizte, sőt az új viszonyok közt tovább is építette autonómiáját. Másfelől a nagyüzem mint modern gazdasági szervezet ugyancsak saját törvénye szerint fejlődik, meglehetősen függetlenül attól, hogy tagjai mennyire látják vagy nem látják át a nagyüzemi működés és fejlesztés bonyolult feltételeit. A „két fél” között — egyiken a falusi családok helyi összeségét, másikon a termelőszövetkezetet értve — többnyire olyan kapcsolat épült ki, mely épp azért jó (ha jó), mert valamiképp szerződésszerű. Az üzem — pontosabban: vezetősége — megmondja, milyen munkáért mit fizet, milyen keresetért milyen teljesítményt követel. Ugyanígy a tag: ennyi munkát adok ennyiért, ilyen és ilyen feltétellel vállalom ezt és azt a munkakört vagy beosztást. Ha nem is mindenütt és nem is teljesen érvényesülnek e megegyezéses, szerződésszerű viszonyok, ma már ez a tipikus, ez a döntő. Ez uralkodik mind a szakszerűséget és képzettséget igénylő, mind az intenzív kézi munkát kívánó ágazatokban. Ez feszíti szét a hagyományos „sima munkaegységrendszert”, ebben az irányban módosul és fejlődik a mezőgazdaság egész jövedelemelosztási, érdekeltségi szisztémája. Közös érdek és magánérdek, üzemi érdek és családi érdek kapcsolódásának ez az új módja — és új elve — azért tört át annyi akadályon, félretolva egy sereg régebbi intézkedést, merev szabályt, mert ez felel meg inkább a mai mezőgazdaság, a mai falu valóságos szerkezetének, érdekviszonyainak és erőviszonyainak. Oka van annak, hogy nem sikerült beolvasztani az egyes embert, családostul a termelés közösségébe. Hanem ehelyett (miután az első kísérletek kudarcából levontuk a józan tanulságot) az sikerült, az lett a feladat, hogy megteremtsük, kiépítsük, lépésről lépésre megfontoltan fejlesszük az autonóm nagyüzem kapcsolatait az ugyancsak autonóm családok százaival —, országosan sok ezer önfejlesztő mező- gazdasági nagyüzemét sok százezer ugyancsak önfejlesztő családdal, felismerve és méltányolva „mindkét fél” viszonylagos önállóságát. Az érdekek közösségi egybeolvasztásának eredetileg elképzelt útja helyett az érdekkülönbség elismerésének és a kétféle ■—- sőt többféle — érdek szervezett egyeztetésének: egyeztető — ha kell: kompromisszumos — egymásbakapcsolásának útját választottuk. Aki csak egy kissé is odafigyel arra, ami mezőgazdaságunkban a legutóbbi néhány évben végbement, látnia kell, 48
