Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - ÉLŐ MÚLT - Pomogáts Béla: Tamási Áron népi színpada
POMOGÁTS BÉLA P Tamási Áron népi színpada Tamási Áron a színpadon Midőn Németh László a harmincas években megírta Aristophanesről szóló tanulmányát, a magyar dráma megújulásának egyik lehetséges útját jelölte ki. A görög komédiaíró — szerinte — az lehetne az új magyar irodalomnak, ami Shakespeare volt a romantikának: a mestere. ,,A mai költő — fejtegette — az aristophanesi tréfa és burleszk lebegésben hozhatja vissza a legkönnyebben színpadunkra a nagy költészetet.” Drámairodalmunk eme „aristophanesi fordulatát” alighanem Tamási Áron darabjai valósították meg. Leginkább az Énekes madár (1933), a Tündöklő Jeromos (1936) és a Csalóka szivárvány (1942). Valami új került velük a színház deszkáira. Nemcsak az író székely atmoszférájának fenyőillata, nemcsak egy természetes, mégis poétikus emberi beszéd, hanem a dráma egy sajátos változata is: népi mondanivaló és játékos-költői dramaturgia. „Ami magas lánggal lobog — írja róla Illés Endre —, sok oxigént fogyaszt. Amíg Tamásit hallgatjuk, egyszerre sűrűvé válik körülöttünk a levegő, fojtóvá az atmoszféra, perzseltté a tárgyak — a játékba belelódul a szívünk és az akadozó lélegzetünk. Színpad ez? Nem a megszokott, a huszadik századi színpad. De az a mélyebbről feltörő, ősi színjátszás, amely nem felvonásvégekkel és ügyesen bonyolított mesével fejezi ki magát^— másként: elszabadult, magával ragadó zuho- gással. Alkalmazkodni kell a színpadhoz? írók maguk mérik ki színpadukat, s Tamási a Jeromosban már kimérte.” Illés Endre így beszélt. A kritikusok nagyrésze azonban nem igen értette a Tamási darabokat, e színpad játékosságát és költészetét. Hozzá voltak szokva a polgári színjáték szalonnyelvéhez és kiagyalt fordulataihoz, Herczeg vagy Molnár epigonjaihoz. Tamási darabjai így tüzes vitákat szítottak a színházi lapok szakkritikusai és néhány író között. A kritikusok fanyalogtak, az írók gyönyörködtek, s meggyőződéssel, érveltek a népi játékok mellett. A kritikusok nevét ma már alig ismeri valaki is, az írókat így hívták: Németh László, Féja Géza, Illés Endre. Az ő véleményüket, ítéletüket igazolta az idő. Tamási Áron színdarabjai megnyerték azt a csatát, amit minden színházi mű a legnagyobb s leghatalmasabb kritikus: az idő ellen visel. Népiség és írói szándék A népi játékot sokan a népszínmű folytatójának hitték, pedig egészen más világot állít a közönség elé. A népszínmű a romantika kései és igénytelen örököse; s mint minden másodlagos irányzat, egy befejezett korszak formai vívmányaiból indul, nem saját korának valóságos kifejezését keresi. Vagyis nem az érdekli, hogy milyen a valódi falu, hanem az a kép, amit a romantika kialakított a faluról. Részben ez a körülmény magyarázza a népszínmű mesterségességét, olcsóságát, talmi színvonalát. Részben s főként azonban az a szemlélet, amely a népszínmű híg ábrázolásában, hazug alakjaiban és álnépi nyelvében testet öltött. A népszínmű ugyanis kívülről mutatta be a népet, a falut, az úri világ szemüvegének torzító lencséin át. A népi játék ezzel szemben nem egy operett-környezetet, hanem magát a népet eleveníti meg a színpadon. Szerzője nem lehajlik a néphez, hanem felviszi a népet, a nép életét a közönség elé. A népszínmű alakoskodásával és másodlagosságával szemben a népi játék a természetesség autonóm műfaja. A két műformában voltaképpen „népiesség” és „népiség” ellentétére figyelhetünk. Németh László Népiesség és népiség című tanulmánya tanulságos módon foglalja össze a két szemléletmód különbségeit. A „népiesség” kritikájával kezdi: „a népies költészet ellen — mondja —, amely valóban népies volt, népies olyan értelemben, ahogy a városra föladatott szolgáló városias lesz, tehát városias modort ölt a paraszt húsra: ez ellen jogos volt a hadakozás. Mert amennyire meglehet, hogy egyesek ebben is nagyszerűt csináltak, annyira igaz, hogy irodalmi iránynak nagyon is nagy megszorítás, nagyon is goromba nemzeti öncsonkítás volt.” A népiség a századvég talmi népiessége, szerepjátszó igyekezete helyett a nép alkotóerejének és eredeti művelődésének felszabadítását kívánja. Azt akarja, hogy az irodalom ne csak tanuljon a néptől, hanem a népből magából szárnyaljon a kulturális értékek magaslataira. Ezért mondja Németh László a népiségről: „a népiség: a magyar költészetnek és a magyar népnek ős egymásrautaltsága, természeti igazság. Nagy magyar 39
