Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Pólyák Ferenc: Hogyan lettem fafaragó?
PÓLYÁK FERENC Hogyan lettem fafaragó Már kisgyerek koromban kezdtem z fával bajlódni. Édesanyám vett két bárányt a Lugo- siéktól — akik ott laknak a Nagygyöp szélén — aztán ezt a két bürgét szaporítottuk. Lett is egy kis nyáj, aztán én őrizgettem őket kint a pusztán, az erdőben, kora hajnalokon és késő délutánokon, mert közben iskolába jártam. írni és számolni apám tanított meg, az iskolai rendhez kicsit szilaj voltam, kemény volt a fejem a tanuláshoz. Aztán ott, ahogy a bürgéket hajkurásztam, rákaptam a bicskával való faragcsikálásra: hol fahajat, hol bodzafát, hol ezt, hol azt, még csontot is. Persze nem ment ez olyan könnyen, ára volt. Nem láttam senkitől, csak hallottam, hogy a juhászok szeretnek cifra dolgokat csinálni, dobozra meg botra. No meg anyám két bátyjáról is hallottam, akik faragtak. Nem volt könnyű a kezdet, néha úgy elvágtam a kezem, hogy szinte „priccölt” a vér. Kicsit vissza kell idéznem azt az időt, mikor még élt apám s a család együtt volt. Azokat a napokat kell életre kelteni. Az 1950-es évek elején, mikor a parasztot lebecsülték, szüleim szegények voltak. Apám tízgyermekes családból származott, anyám kettővel kevesebből. Földművesek voltak egész őseimtől, de akadt köztük juhász, sőt még betyár is. Apám ősi kecskeméti volt, anyám kiskun, fülöpjakabi. Ketten voltunk testvérek: Anti meg én. Anti kanászkodott. Két évvel vagyok fiatalabb a „bátyósnál”, 1945-ben születtem. Ha most magam elé képzelem azt a gyereket, aki meg volt minden jóval, rosszal áldva, így kezdeném elmesélni életem: Játékos, jókedvű voltam, huncut, mindig kitaláltam valamit, amivel lehetett játszani. A birkák mellett aztán sok mindent kigondoltam. Néztem, lestem az első vadvirágokat. Barangoltam a madártojások után naphosszat a vízben felgyűrt nadrágszárral. Mindenféle játékban részt vettem, ami a parasztgyerek testére lelkére hat: fűzfasípfaragástól a botcifrázásig, tekézéstől a pöcézésig, meg még ami létezett. Nem törődtem az idővel, betegség nem kínzott, olyan egészséges voltam, mint a makk. Kihajtottam délután a bárányokat, elcsaptam őket a domb oldalába, én meg leültem egy akácfatuskóra, és ott aztán kinyílt a világ előttem. A faragás áhítatába merültem, föl-fölnéztem néha, s kiáltottam: „hűtene!”—, erre a birkák megijedtek és szaladtak felém. Kezem ügyében mindig volt fa. Bicskaheggyel szép formákat vágtam a botra. Néha nagyot néztem: ni csak, én ilyet is tudok. Próbáltam emberfejet faragni. „Mondok, de jó vóna olyan kinízésű embört faragni, mint a Pintér Miska bácsi, aki juhász is vót valamiké”—, dehát olyat nem sikerült.. . csak emberfej lett belőle. Nem nyugodtam. A következő nap, mikor kihajtottam, ismét faragtam. Titkoltam, mit tudok: „Szégyöltem mások orrára írni, néhogy engöm kicsúfójjanak”. Idővel aztán szüleim rájöttek, és elneveztek Kapoli- nak, mert olvasták a Szabad Földben, hogy az is egy faragóember. A természetet mindig nagyon szerettem, virágokat, fákat, megcsodáltam, hogy mennyi szépséget varázsol elő magából a puszta világa. Szerettem a szelet, főleg a tavaszi „böjtit”. Bizony meg is fáztam néha, mert sokat üldögéltem a földön. Összehúztam a homokot kupacba, és a tetejére ültem, kezemben ott volt a faragnivaló: nyárfaág és a bicska—, aztán belemélyedtem, megfeledkeztem önmagámról. A birkák rágták a sovány homoki füvet. A tavasz a legszebb a pusztán, ilyenkor minden virágba borul. Kinyílnak a mező drága kelyhű virágai. Ezeket is sokat figyeltem. Milyen szép is volt ilyenkor faragni! A nap sütött, az égen úszott egy-két felhő — csönd volt. Egyedül voltam „bürgéimmel” és a gondolataimmal. Talán itt érlelődött meg az a szépség, ami annyira be tudja lopni magát a szívbe, amit csak dalba vagy fába faragva lehet kifejezni. Kifejezni — igen ez volt mindig a szándékom, valamit, valahogyan, de úgy, mintha tényleg olyan volna, mint az életben. A vadvirágot úgy faragni a botba, hogy szirma sohase hulljon le. Ezt éreztem, s érezéseim mindig cselekvésre késztettek: meg kell fognom azt a darab fát, és vésnem kell belőle valamit, ami bennem is, meg az életben is szép. Ekkor már, mikor a mezőről behajtottam az állatokat, zsebemben vittem haza a fara32
