Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Pólyák Ferenc: Hogyan lettem fafaragó?
gást és örömmel mutattam meg édesanyámnak, ő meg csak nézte szeretettel. Mikor lefeküdtünk, anyám elfújta a lámpát, apánk pedig elkezdett mesélni a régi világról; pásztorokról, híres betyárokról: Subri Jóskáról, Bogár Imréről, Bogár Jakabról, Szitár Paliról, Sumper Jakabról — egy új világ nyílt ki előttem. Úgy tudta apám a történeteket mesélni, hogy szinte láttam a suhogó lenge bőgatyát, kampósbotot, a szűrt, a nagy bajuszt, a mulatozó betyárokat, vagy amint éppen akasztják vagy kínozzák őket. Sok-sok történet, monda belém ivódott, apám nem gondolta, hogy szavai ennyire belém szövődnek. Aztán, mikor másnap kihajtottam a falkát, aiig vártam, hogy leülhessek, és kifaraghassam a betyárt, a juhászt, olyan formára, ahogy apámtól hallottam. Nekiültem, a nyáj legelt, én meg vágtam a fát, sebeztem, csonkítottam, nem szólt, hogy fáj. Kemény türelem, meg két jó marok kellett hozzá és főleg őszinte szív. Haladtak, szaladtak az évek, én is nőttem, mint fa az erdőben. Egyre nagyobb darabokat szerettem volna faragni, ha nem is sikerült mindig. Először az orrot tanultam meg faragni, aztán a szemet, majd idővel a szájat, fület és legkésőbb a törzset. Ez már évekig tartott, sok-sok délután, sok-sok este a lámpa mellett „bóklásztam” egy darab fával. Naponta jártam az erdőbe, mezőre. A szomszéd gyerekeknek — végtelenül szerettem őket — kifaragtam az ostornyelüket (Bálint Jóskának, Horváth Imrének), örültek neki, még bent a tanyában is megmutatták az apjuknak. Szerettem volna utánozni azokat at embereket, akikről apám elbeszéléseiben hallottam. „Úgy beszéltem, mög úgy öttem”, aztán az erdőben pásztortüzet raktam, szalonnát, krumplit sütöttem. A faragásról már nem lehetett letéríteni, pedig néha megszidtak érte. Hogy miért? Mert időnként elvágtam a kezem. Egy alkalommal egészen mélyen beleszaladt a bicska. „No, mondok, most lösz némulass, ha mögtuggyák!” Éppen egy szép botot faragtam a düllőút mellett, rettenetesen megijedtem. Homokot szórtam a sebre, de a vérzés csak nem állt el. Beszaladtam a tanya háta mögé, ott volt egy rossz paplan, abból téptem egy jókora darabot, és azzal bekötöztem. Otthon nem mertem megmutatni, Ebédnél a bal kezem az asztal alatt volt, hogy ne lát- szon. Édesanyám tudta, de nem mondta meg apámnak. Ebéd után derült ki, mikor epret kellett rázni az öreg eperfáról a malacoknak, s fájós ujjal nem tudtam fára mászni. Apám meglátta a kezem, jól megszidott, aztán bekente a környékét kerolinnal, és anyám rendesen bekötötte. Csak nagyon sokára gyógyult be. Már jól ment a faragás, miközben gimnáziumba kerültem. Az én kedves birkáimat már nem őrizgettem. Az iskola padjaiban sokszor úgy elfogott a szabadságvágy, hogy majd kibújtam a bőrömből, hogy hazamehessek. Az évek rohantak, az én fejem meg bővült, kitágult a világ dolgai felé. A népművészethez, a tiszta igazi paraszti jósághoz soha sem lettem hűtlen. Olyan volt a faragás az életemben, mint egy szép szerelem, tele fénnyel, ragyogással, örömteli múlttal. Pedig ha visszatekintek sorsomra, kicsit elszorul a szívem. Apám éveken keresztül tüdőbeteg volt. 1944-ben, egy alkalommal jöttek a légoltalmiak: lepakolni a padlásról mindent. Itt történt a baj. Szegény apám a hátán hurcolta a lisztet a padlásról, amikor hirtelen beszakadt a mennyezet, ő meg beesett a tyúkólba egy ágasra a zsákkal együtt.. Bordatörés, zúzódás — hónapokig tartó betegeskedés következett. Sokáig így sínylődött. Ezért nem vitték ki a frontra sem. Ettől kezdve beteg lett a tüdeje. Később kórházban, szanatóriumokban is feküdt. Szegényen éltünk mindig. Földosztáskor kaptunk öt hold földet. — Ez volt az igazi paraszti múltunk: szegényen élni, hagymán, krumplin. így Antira és rám sok munka jutott. A pásztorkodás mellett már tízéves koromban nyitottam a szőlőt, metszettem, marokszedő voltam, kapás, permetező, meg amit még kellett csinálni. Volt keserűség, szenvedés, néha úgy látszott, hogy a pohár csordultig betelt, de én örültem — apám is ilyen volt —, soha nem keseredett el. Megnézett minden virágot, szálló felhőt, hallgatta a daloló madarakat. Belelopódzott a szépség szeretete belőle az én szívembe is. A matkói poros világ sose homályosította el a szemem. Úgy voltam, mint a pusztai ember, akinek szeme mindig messzire lát a síkon. Mindig a messzeség izgatott: mi van a nádtetős házakon, a „Nagygyöpön”, a kukoricaföldeken túl. Aztán jött 1966. Apám meghalt egy levélhullató esős őszi estén. Csendben halt meg, abban a házban, ahol én most is élek. Elment..., s azon az estén, mikor elmentem szólni Bálint Péter bácsinak, hogy jöjjön el halott apámhoz, azt hittem, a világ szétszakadt bennem. Mint egy szárazra vetett hal evickéltem ebbeh a világban. Meghalt ő is, mint megannyi névtelen parasztember, aki daloló kedvével mindig szépre tudott nevelni. Apám halála befolyásolt a faragásban. Napokig mást sem csináltam, mint faragtam, olyan embert, olyan történeteket, ami azt az időt hozta vissza, mikor még élt. Két évre rá már én feküdtem halálos betegen a kórházi ágyban. Egy erős tüdővérzést kaptam. Azt hittem meghalok én is, és magammal viszem mindazt a szépet, amit apámtól, anyámtól kaptam, meg ami a tanyai emberek csodálatos világából belém ivódott. Nem halhat meg az, aki másokért tesz valamit, tehát meg kellett gyógyulnom. A betegségem, 3 Forrós 33
