Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - Varga Mihály: Egy délután Borsos Miklósnál

órák nagyon fontosak. A látszólagos tétlenség: ez az, amikor a legjobban dolgozik a művész.”

Sámlik, parasztbútorok, kovácsoltvas lámpák. Egy „ősasztal”, ő nevezte így: akkor faragta, amikor megnősült.

Ismét a verandán ülünk. Jó ez az enyhén hűvös, kellemes alkonyi szellő. Vízillat, virágillat, nyárillat, rejtőzködő, látatlan szépségek lábujjhegyen settenkedése körülöttünk. Bujkáló ördögök a művész magateremtette birodalmában.

Szekér Bandival összenézünk: egyet gondolunk, hogy jó volt eljönni ide. És azt, hogy rossz lesz a távozás.

— Kapcsolatod az írókkal? — kérdezi Bandi. Borsos Miklós neveket sorol fel: Weöres, Illés Endre, Illyés Gyula, Németh László. És Kassák volt, életében.

„— De ismerem a fiatalokat is. Mondjam a legújabb ismeretségemet? Sokat beszélgettem a most feltűnt Bari Károllyal is.”

— És a képzőművészek?

„— Van köztük néhány jóbarát. Például Barcsay.”

— Hegedülsz még gyakran?

„— Naponta legalább egy órát.”

— Kedvenc zeneszerzők?

,,— Vivaldi, Bach.”

— És Beethoven?

„— Ő sok nekem. Hogy Őt játsszam.” — És Bartók? „— Roppant nagy tisztelettel tekintek rá, de annyira bonyolult, hogy a magamfajta ember nem birkózhat vele. Szeretem hallgatni. De azt is látom, hogy ma már a sznobok martaléka: divat.”

Eszembe jut valami, hátha válaszol:

— Amerigo Tótról, mi a véleményed?

„— Nem tartom jelentősnek. Minden szobrának megvan az olasz elődje. Amikor itt járt nálam, ezt meg is mondtam neki.”

— És Vasarely?

„— A dekoráción túl nem megy. Érdekes, de a képzőművészethez nem sorolható külföldön. Itthon, ebben a „néger faluban”, mindenki előtt hasraestünk, aki „ nagy ember lett külföldön” Minek kell ez? Csodálni bárkit is, körültáncolni, anélkül, hogy valójában értenék, nevetséges. Pedig ez történik.”

Előrehajlik, megfogja az asztal sarkát, mélyen a szemünkbe néz (zöldeskék szeme van), úgy beszél:

„— Azt kéred, mondjak valamit a világról? Nos, sok szépet nem mondhatok. Sok jó dologgal visszaélnek az emberek. Az eldurvulás ijesztő méreteket ölt. Ha valaki beül egy autóba, nem lehet vele bírni. A technikai civilizációnak sok a kártékony hatása. A halak megdöglenek a vízben a vegyszerektől. A pacsirta eltűnt a magyar égről; megette a mérgezett bogarakat. Azután nézzétek ezeket a táncdalfesztiválokat: őrület, egyenesen őrület!”

Elhallgat, megint, hosszan, mélyen, elnéz messzire a fák fölé, felhők fölé, bele a végtelen nagy mindenségbe, bele a láthatatlan, végetlen terekbe. Ezt mondja:

„— Egy dolog vigasztal: a hegedű fenekébe nem lehet bedugni a konektort.”

Azután nagyon sötét színre vált az arca, amikor így szólal meg:

,,— Aggódom az emberiség legfőbb szellemi értékeiért. Elértünk oda: az ember körülnéz, és didereg az ember-nélküli világban.”

Szobrain a leegyszerűsített élet mélyebb rétegeit, igazabb tartalmát, legfőbb lényegét, ezek árulkodó jeleit látjuk. Olyan az ő élete is, az ő egyénisége is, mint a szobrai: Egyszerűségében monumentális, bonyolultságában is könnyen érthető, mélységeiben is szárnyaló és felemelő, magasságában is mélygyökerű.

31