Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - Varga Mihály: Egy délután Borsos Miklósnál

Beszél. Jegyezgetek. Kemény mondatai vannak. Ilyenek:

„— Elkényezteti ez a társadalom a fiatal költőket, művészeket! Miért van az, ha valakinek megjelenik néhány verse, fest egy-két képet, máris költőnek, művésznek tartják? Szerintem a népmeséi (vagy herkulesi) hétpróbák küzdelmei hiányoznak a fiatal alkotókból. A régi mesterlegények megküzdése, harca. Sok fiatalból még a mesterség elemi tartozékai is hiányoznak.”

Mindvégig meglepő a tájékozottsága. ,,— Tavaly egy év alatt kétszáznyolcvanezer vers jelent meg nyomtatásban Magyarországon. Ez iszonyatos! Sokkal kevesebb kellene, de több jó! Az egész ország verset ír, fest és szobrot csinál. Azelőtt kugliztak az emberek; most úgy látszik, verset írnak.”

Egyszer azt mondja: ha akarjuk, megmutatja a műtermét. Megyünk át a kerten, s ő szóval tart bennünket. Menet közben jegyzem a mondatait. Árad belőle a beszéd.

A mindig tartalmas gondolat. Élet-látása lenyűgöz. Kritikai szelleme is. Nem öncélúan, nem a kötözködés vágyával bírál. Racionális lénye a kövek és a fák józanságával rokon. Nála a szó egy a gondolattal. Hallgatod Őt, s az az érzésed, nem is gondolkodik. Csak kinyitja a tudat zsilipéit. Hogy szabadon áradjanak az előregyártott gondolat-részek. Pedig nem így van: megfontol minden szót, mi sem áll távolabb tőle, mint a felelőtlen, meggondolatlanság. Igazságtalannak tűnő, nagyon kihegyezett elítélő bírálatai mögött is ott érzed az igazságot.

(Szekér Bandival mondogattuk utána: senkinél nem találkoztunk még egy tömbben ennyi súlyos gondolattal, néhány órás együttlét alatt. Pedig voltunk Füst Milánnál, Fábry Zoltánnál, Kassáknál. Talán az egy Veres Péternél, ott igen . . .)

Ez a művész elsősorban gondolkodó. Még inkább látó. Szeizmográf. És vibrátor. Katalizátor. Megérzi a jelenségek mögötti lényeget. Mozgásba hoz. Zendít. Átsegít a pillanat bizonytalanságain. Leegyszerűsít és úgy nyit távlatot, a gondolat szabadon engedésével. Magával ragad.

Ül velünk szemben a leterített asztal túlsó oldalán. Ősz. Nagy harcsabajúsz. A szemedbe néz mindig, ha beszél. És mindig beszél. (Amikor rád figyel, akkor is: figyelmével, értésével, törődésével.) Fehér farmernadrág. Es micsoda lendület van minden mozdulatában! A kezével is beszél. A gondolat ott van az ujjaiban, emelkedő karjában, előre hajoló testében, felemelt fejének szoborszerűségében. Látod rajta: szép ember lehetett valamikor. Most is az. Hatvannégy éves.

— Mi az, ami művészivé tesz egy alkotást — kérdezzük —, s mi kell a művésznek az igazi bizonyításhoz?

,,— A művészet (az igazi) a csinálmányok után van valahol, ahol a lényeg, az igazi közlésanyag él. Minden egyes műben egy világot kell, hogy összefogjon a művész. A legizgalmasabb sajátunk, önmagunk kifejezése legyen a legfontosabb. Ehhez kell a legnagyobb bátorság.” \

Elhallgat, egy pillanatra megáll, lenéz a Balaton elnyúló vizére, majd folytatja:

,,— Most, hogy szabad az absztraktot csinálni nálunk, egyszerre divat lett. Hát nem ehhez kell a bátorság. Hanem önmagunk igaz kifejezéséhez. Másként a művész könnyen talajtalanná válik. És a kirakatrendezői igények szánalmas martalékává. Én Donatellóra és Michelangelora nézek, amikor szobrot csinálok, — és a görögökre.

A kert sarkában van az apró műterem. Alig nagyobb egy jókora fészernél. ,,— Nem volt nekem rendes műtermem soha. Ezért röhögöm az elkényeztetett fiatalok „lázadozó” panaszkodásait.”

A műterem előtt, nagy fa alatt, alacsony tákolmányon az új mű: az Alvó leány. „Huszonkétszer—negyven kétszer—hetvenöt centi.” — sorolja gyorsan az adatokat.

,,— És nézzetek: ebből életnagyságú figura lett.”

Magyarázza a szobrot, nevet:

29