Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - ÉLŐ MÚLT - Sütő József: A „kerítő” és az „ártatlan” Gertrudis

további részében) olyan hang a királyné részéről, amelyből előző szavaira, sőt magatartására is gyanú árnyéka vetődik vissza.

Gertrudist a l/ll. jelenetben mélyen sértették Melinda szavai. Ez most, midőn Ottó ellen felháborodik, újra eszébe jut, s rögtön a feddés, korholás után hozzáteszi: „s az a | szép győzedelmes, kit meg kellett volna győzni, | amott megy — utálván ezt, engem is | kerül”. Majd nem tudva tőle szabadulni bosszúsan fűzi tovább ezt a bántó gondolatot: „egy férfi nem tud kifogni egy asszony személyén ...”

A királyné jellemének fő vonása az uralomvágy s az ezzel járó határtalan gőg. Egy másik, nagyrészt ez előbbivel összefüggő vonás benne a meráni család lovagi hírnevére (inkább, mint becsületére) való féltékeny őrködés, vigyázás. Ezt megköveteli nemcsak az idegentől, hanem a hercegi család tagjaitól is (sőt halálba is tud rohanni érte). E két alapvonás azonban összeütközésbe is kerülhet egymással. Ebben a jelenetben egy ilyen összeütközésnek vagyunk a tanúi. Nem éppen erkölcsi meggondolások késztetik ugyan Gertrudist a felháborodásra, de mégis — mint aki sokat ad a lovagi etikettre — a hercegi családja hírnevét is veszélyeztetve látja, midőn felfedezi Ottó udvarlását. Ezért nevezi ,,a bíborunk bemocskolójának”, de ugyanakkor felébred mérhetetlen gőgje is, és nem tudja elviselni indulatos kitörés nélkül, hogy Melinda udvariatlanul gyanúsító megjegyzést tett rá. Megbántott büszkesége most egy pillanatra inkább azt kívánja, hogy „meg kellett volna győzni” Melindát, akkor nem sértegethetné, s e gondolatában érik Ottó lemondásra hajló szavai. Sértett gőgje dühében elhangzanak ajkáról a végzetes szavak: „Ki ekkor is még lemond, az oktalan-bolond.” Aki előbb a család lovagi hírnevéért szállt síkra, íme maga is beszeny- nyezte azt.

Ottó érzi és érti, hogy Gertrudis mit gondol a bíboruk bemocskolásán, hiszen a „megvetett szerelemmel” állítja szembe, midőn tehetetlenül így szól: „Néném, tehát mi lesz kedved szerint? | Majd bíborunk bemocskolása, majd | megvetett szerelmem által a | rád háramló szégyen gyötör.”

A királynéban újra a család lovagi hírnevének a védője kerekedik felül, s fenyegetőleg mondja Ottónak: „Tudd meg kicsiny lelkű, hogy e dolog, | ha Melinda érdemét temette volna | el, úgy kikergettetni kész lehetnék | országimból”.

Ezzel azt akarja mondani, nagy haragjában, hogy kikergettette volna országaiból Ottót, ha Melindát elcsábította volna, de kis szünet után ismét gőgje kerekedik felül, s így folytatja: „— és mégis, ha azt | megérni kellene, hogy reám mutatva | susogni hallanám: ni itt megyen | Gertrud, az öccse kinek kontár vala Melinda elszédítésében —”. Nem is talál rá szavakat, mit érezne akkor, csak megvetéssel vágja oda: ,,— Ottó!”

A „kikergettetni kész lehetnék” kifejezést többféleképpen értelmezték már. A „kerítő- ség” hívei szeretik így értelmezni: „Ha sikerült volna Melindát elcsábítanod, e tettedet nem szégyenleném, sőt végső esetben, még elszenvedtem volna érte az országból való száműzetést. Ez kisebb szégyen királyi voltomra, mint ha nevetségessé tesz kontár öcsém” (Péterfy) . Mások egyszerűen ezt a jelentést tulajdonítják neki: „lehat, hogy engem kikergettek volna országomból” (Waldapfel) .

A „kész lehetnék” azonban Katonánál azt jelenti: kész lennék, hajlandó volnék (pl. az V/l. jelenetben Izodora: „Csak azt | tudnám, ki volt azon gonosztevő! Oh | mert kész lehetnék e fájdalmaimban | öngyilkosommá lenni’l). A „kikergettetni” itt nem szenvedő, hanem műveltető forma, tehát dorgálás, fenyegetés van benne Ottó felé. Ilyen értelmezést (fenyegetést) sugaH egyébként az első fogalmazás szövege is: „G: Tudd meg Te csábító, hogy e’ dolog | ha Adelájdnak Asszony érdemét | mocskolta volna bé: úgy vélle- együtt | mint Udvarom gyalázatit — Pelengér | Oszlopra kész volnálak áll’tani.”

Ez a másodszor megnyilatkozó, ismétlődő ingadozás a lovagi hírnév védelme és a gőg pillanatnyi dühe között végül is azt a látszatot keltették Ottóban, mintha a királyné helyeselné, jóváhagyná Melinda ostromlását, s megzavarodva szinte „kerítőnek” kéri fel: „add tanácsodat nekem hogyan lehessen enyém Melinda szíye”. Csak most eszmél fel Gertrudis, hová ragadta indulatos gőgje, s megdöbbenve „elsárgulva rezzen vissza”: nem tud mást mondani: „Hallatlan!” s felindultan csak egy kis ideig tartó járkálás után képes távozni.

Végtelen hiúsága tragikus dilemmába juttatta, melyből nem tudott, nem volt ereje kikeveredni, „meg volt láncolva”. E végzetes dilemmába kerülés (egyaránt felháborítja, hogy Ottó Melindára vetette ki hálóját és hogy „kontár vala”) a királynét olyan helyzetbe hozta, hogy „kétféleképpen beszéli gondolatait”. Az egyik oldalon elítéli Ottót és megfenyegeti, a másik oldalon meg szinte bátorítja a hódításra. Gertrudis tehát itt nem egészen „ártatlan”. Annyiban vétkes, hogy sértett gőgje pillanatnyi, de féktelen dühében Melinda bukását kívánja, s ennek indulatos szavak kíséretében kifejezést is ad. Ez azonban csak ezeknek a perceknek a bűne. Gertrudis sem előtte, sem utána nem mondható „kerítő”-nek. Találóan jegyzi meg Bóka László: „csak pozíciója vétkes”.

41