Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Falu Tibor: Molnár János halála (elbeszélés)
Ez a füzet az enyém. Nem vette el a rendőr sem. Mikor ceruzát kértem, azt is adtak. Én már régen nem írtam irkába. Vonalas az irka. Ebbe könnyebb az írás. Leírom az igazságot. Én tudom az igazságot. Az ügyvéd úr azt mondta, mindent írjak le. A házasságom, az életem, meg azt a napot is. Hogy írjam én azt le? Nem lehet azt leírni. Meg azt is mondta a doktor úr, hogy a gondolataimat is írjam le. A gondolataimat? A gondolatokat nem lehet leírni. Ezt tudhatná az ügyvéd úr is. Le lehet írni a tanyát, meg a teheneket is le lehet írni, meg a kutyát is, de a gondolatot azt nem lehet leírni. Azt nem látom. A tanyát, a kerítést, a kutat azt látom. Meg Molnár Jánost is a kút mellett. 1948. augusztus 15-én. Mikor férjemmel megesküdtünk, utána vasárnap tudtunk együtt elmenni a templomba. Engem se, a fiunkat se nem engedte, se szomszédba, nénémhez se, szüléimhez se mehettem. Néném, az volt nálunk 6-szor 15 esztendőn keresztül. És így szólt hozzám. Kedves Húgocs- kám, én látom, hogy neked nagyon rossz sorod van. Hogy nem hagyod itt ezt a rossz embert. Én nézd 9 hónapig voltam börtönben, és sokkal jobb sorom volt, mint neked. De igazat mondott! Én, mikor haza akartam menni a szüléimét meglátogatni, toltam kerékpáromat, így szóltam férjemhez. Szeretnék hazamenni. Ő azt felelte. Innen sehová sem mégy, és kikapta zsebéből bicskáját, odajött hozzám, és belevágtaaz első kerék gumijába a nyitott bicskáját. Kerékpáromat elkapta tőlem, és elhajította. így szólt hozzám. Mars befelé! Bementünk a szobába, és bezárta az ajtót. Zsebébe tette a kulcsot, és így szólt hozzám. Állj oda a falhoz! Odajött ő is. Két oldalam mellé és fejem fölé háromszor vágta falba bicskáját, és szoknyám elejét is elvágta. Ekkor így szólt hozzám, hogy neked állapotosnak kell, hogy legyél. Feküdj le az ágyra. És még a nyitott bicskát odatette mellém, csak aztán csukta be, mikor fölkeltünk. Az én és fiam életét mindég ilyen veszély fenyegette, mikor ittas volt, még meg nem történt ez az eset. Őneki szülei sem parancsoltak, hogy ne így viselkedjen, de én se szólhattam. Ő, ahogy elgondolta, mindég úgy csinálta. Én, mikor odakerültem hozzájuk, egy hónapig volt borunk, de eddig csak egy nap volt józan. Én azért csak szóltam neki, hogy ne igyon. Akkor ő mindig azt mondta. Gyerünk befelé a szobába. Akkor kézzel jól elverte az arcomat, aztán behozott 10 literes vödör vizet, és rám öntötte, aztán az ajtót rám zárta. 2 óra hosszáig így voltam, nem tudtam ruhát cserélni. És ő csak az ablakon nézett be rám, hogy mi van velem. Mikor a borunk elfogyott, ő csak ment egy héten kétszer Szegedre piacra. És én mondtam férjemnek, hogy mért költi el azt a sok pénzt italra. Köllene az másra is. Megintcsak bezárta az ajtót, kezébe vette a kulcsot, és mindkét kezemen a csülkeimet elverte. Kabátgallérjában mindég volt tűje, és kivette, minden ujjam hegyét megszúrkálta. Azt mondta, hogy de szeretné az ajtó nyílása közé tenni kezemet, és így nyitni, csukni az ajtót. Egyszer a konyhában ellükött, és ott jól összevert. Fejemhez vágott literes bögrét. Fejem bőre kihasadt. És hozta a nagy kötelet, hogy úgyis fölakaszt. Mikor meg tudtam tőle szabadulni, éjszaka volt 10 óra, hideg és nagy hó volt. Elindultam gyalog szüléimhez, mert nem mertem ott maradni. De ruhát nem tudtam magamra venni. Mert az benn volt a szobában. Ott meg várt Molnár János. Szüleim vittek orvoshoz meg rendőrségre, hogy miért viselkedik így velem. A rendőr azt mondta, családi ügy, de majd azért behívatom. De nem hívatta. Férjem mindég fogadta, hogy többet nem történik meg. De ő csak akkor volt nyugodt, ha minket tudott kínozni. Ő avval soha nem törődött, hogy a gazdaságban mit kellene megcsinálni. Mindent nekem kellett intézni. De amit fiammal iparkodtunk, azt mindég el tudta tékozolni tőlünk, hogy ne legyen semmi. Másik eset is volt, mikor férjemhez így szóltam, he, apukám ne igyál, mert nem esik jól az ebéd. Én a levesből szedtem ki a húst. Férjem ekkor fölugrott, hogy engem megver. Udvaron el is lökött, a hús tányérostól elszállt a kezemből. Rám térdelt, és úgy ütött, de ott volt Nagy Pál Sándor, és az húzta le rólam, hogy ne bántson. Ilyen esetek többször megtörténtek. Csak udvaron mertem neki mondani, hogy te nem vagy semmire se való, csak asszonyt kínozni. Elkezdett utánam szaladni, elkapta a hajamat, és úgy húzott befelé. Én kajabáltam segítségért. Fehér Béláné jött, és kiszedte kéziből a hajamat. Aztán újból elszaladtam, de ő csak utolért, és 50 méterig haladtunk, hajamat húzgálta. Ekkorra összejöttek a szomszédok, és H. Józsefné vett ki a kezéből, hogy ne bántson. Ekkor már nem mertem hazamenni, csak este, mikor nagyon ittas volt. Ő ment legtöbbször a piacra, ritkán jött haza ebédre. Én ekkor asztalra tettem az ebédet, hogy ebédelünk. De férjem dühös volt, megfogta a tálnak a két fülét, egyet fordult, az ebéd mind szétszállt, szekrényekre, ágyra, kemencére, kályhára, Volt úgy, mikor csak másnap tudtam bemenni, és még akkor is úgy volt. Alig bírtam a csíktésztát áfáiról késsel lekaparni, úgy rászáradt. Mikor este már 8 óra után jött haza, akkor már feküdtünk, és oda állt az ágyam elébe, és hajigálta rám az égő gyufát. Volt literes ivóedényünk. Merítette a vizet, és ivott. Merítette a vizet a másikkal, hajtotta föl a dunnámat, és öntötte rajtam végig. Bicskáját is elővette, és elkezdte szurkálni a dunnámat, közbe engemet is. Többször hozta 10
