Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - Falu Tibor: Molnár János halála (elbeszélés)
FALU TIBOR Molnár János halála A történet igaz. A szereplők neve költött. Akinek magára kellene ismernie, az már nem tud magára ismerni. A halottak már csak a föld szagát ismerik. Az élőket meg nem akarom még én is bántani. De emlékezni értük kell. Már a kórházban jöttek értem a rendőrök. Megálltak az ágyam mellett, és azt mondták: — Na, gyerünk Molnárné. Letartóztatjuk. Az ágyam fehér volt, szép, tiszta. Ekkor én is fehér lettem. Hogy akarnak engem innen elvinni, hiszen az éjszak? hozott be a mentő. Az is fehér volt. Mikor a főorvos úr operált azt mondta: — Molnárné magának erős szervezete van. Ezektől a szúrásoktól meg is lehetett volna Azután varrt is a főorvos úr, meg bekötözött, meg a tűvel is belém szúrt, azt mondta, azért, mert nagyon gyenge vagyok. Hajnalban meg karomra kapcsolták a gépet, és folyt belém az idegen vér. Most meg el akarnak vinni a rendőrök. Nem mehetek én innen el. Nekem itt fehér ágyam van. Nekem itt fehér nyugalmam van. — Öltözzön már, nem érünk mi rá, hogy itt estig álldogáljunk! — Főorvos Úr, Főorvos Úr! El akarnak innen vinni! A főorvos úr már elment a kórházból. P. doktor volt az ügyeletes. Mikor odajött a rendőrök mellé, mindegyiknél magasabb volt. A rendőrök hátraléptek. P. doktor azt mondta: — Nem lehet ezt az asszonyt elvinni. Ennek még egy hétig itt kell maradnia. A rendőrök papírt vettek elő. — Vinnünk kell. Itt a letartóztatás! parancs. Ebben az van, hogy vinni kell. Parancs. Érti? « P. doktor nem értette. Mikor öltözni kezdtem, elfordult. Mikor a kezemre akarták tenni a bilincset, P. doktor odaugrott: — Megőrültek! Nem gyilkos ez az asszony! — De gyilkos! Hideg vasa volt a bilincsnek. Aztán a rendőrök belém karoltak, és úgy mentem köztük. Ez jó volt. Másképp nem is tudtam volna menni. Már a lábam sem érte a kőpadlót. Felemelkedtem a kőről és repültem köztük. Madár lettem, kicsi fekete madár. A doktor úr már másnap bejött. Anyám volt érte a k-i ügyvédi közösségben. Szólt a rendőr: — Keljen fel, Molnárné! Itt van az ügyvédje. Ültünk az asztalnál. A rendőr köztünk. A doktor úr azt mondta: — Legyen szíves hagyjon magunkra. Négyszemközt akarunk beszélni. A rendőr nem ment arrébb. A doktor úr a törvényt idézte. A rendőr meg azt mondta: — Nekem azt parancsolták, hogy itt legyek. Parancsolták. Érti? Nem érdekel a maga törvénye. Engem az én parancsom érdekel. És maradt. A doktor úrnak remegett a keze az asztalon. Láttam. Én nem reszkettem. A doktor úr kivett a táskájából egy irkát. Kék volt a fedele. Rajta volt egy piros szegélyű címke. — írja rá a nevét. Ráírtam: MOLNÁR JÁNOSNÉ. — Molnárné, jól figyeljen rám. Ezt a füzetet én most itt hagyom magának. Ebbe írjon le mindent. Érti? Mindent. Ami az eszébe jut. Az életét, a házasságát, meg azt a napot is. Mindent. Őszintén, tisztán, úgy, ahogy volt. A gondolatait nem őrzik. Azt is írja le. Ideadta a füzetet. A rendőr nem szólt semmit. — Mindent írjak le? — Mindent. Á teljes igazságot. Nekem azt tudni kell, ez magának nagyon fontos. Az igazságot kell tudnom. Azt, amit maga igazságnak tud. Az igazságot. halni. 9
