Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - SZEMLE - Varga Imre: Gion Nándor két regényéről
Gion Nándor két regényéről Gion Nándorra, erre a harminc év körüli újvidéki parasztszármazék, filozopter-kritikusra a Híd 1964-es évfolyamát lapozva figyelhetett fel a magyarországi olvasó, elsősorban Péterfy-tanul- mánya és reális Fejes-elemzése miatt. Aztán az Új Symposion 24—33. számaiban, hat folytatásban „Kétéltűek a barlangban” címmel kisregényt adott közre, amely 1968 végén, némi átdolgozással, megjelent a Symposion-könyvek 12. számaként. A Fórum Könyvkiadó 1968-as regénypályázatát pedig a „Testvérem, Joáb” című regényével megnyerte. E regény kéziratát, elég hosszú és alapos hazai vita után, a múlt év őszén ki is adták, a pályázat más, nyertes műveivel együtt. Miért érdemes e két kötetes, pályakezdő prózaíróra az olvasók figyelmét felhívni? Mindenképpen és elsősorban azért, mert Gion vérbeli epikus. Olyan elbeszélő a vajdasági magyar nyelvű irodalomban, akinek van mondanivalója, van a magyar széppróza fejlődésmenetéhez szervesen kapcsolódó elbeszélő manírja, láttató ereje, akinél a modernség nem képrejtvény-komplikáltságú talány, hanem a mai életérzésnek a mai olvasó irodalomélvező képességéhez mért kifejezési módjában rejlik. Gion első epikai jelentkezése (Kétéltűek a barlangban) egyéb értékei mellett azzal maradt meg emlékezetemben, hogy bebizonyította: egy irodalomkívülinek tekintett társadalmi réteg, az ipari tanulók mikro- (vagy makro-) kozmosza is lehet modern, európai széppróza tárgya. Természetesen, világért sem szabad afféle tanmesére, vagy termelési eposzra gondolni. Gion hősei mai fiatalemberek, ha Jugoszláviában élnek is, ha ipari tanulók is, maiak és helyüket keresők. Az írói „forma”, amelybe Gion élményeit, nézeteit, gondolatait beleönti, olykor talán válogatás, mérlegelés, okos írói megrágás és szükséges rafinéria nélkül, eléggé játékos. A kisvárosban, a vasúti fűtőház mellett működő iparitanuló-inté- zetben végzettek közül heten megalapították az Első Amatőr Hegymászók Egyesületét, és elhatározták: minden este 11 órakor összegyülekeznek az egyik gyári kávézóban, naponta más és más tag elnökletével teljesen haszontalan dolgokról beszélgetnek. Miként Baras, az ifjúmunkások vezéregyénisége, a továbbtanulásra serkentő „ideológusuk” megfogalmazta: „Az embernek szilárd pontokra kell építenie a saját világát, csak úgy tudja valamiképpen megvédeni magát. Mindenkinek kell, hogy legyen saját világa, és azt csak haszontalan dolgokból lehet felépíteni, mivel ma már csupán a haszontalan dolgok szilárdak. Amint valamiben értéket fedeznek fel, az megszűnik szilárdnak lenni.” Össze is jönnek minden este, és így beszélgetnek el a kopár hegyekről, a gyíkokról és kétéltűekről, a szép nőkről („a csúnya nők nagyon hasznosak, nagy a hasuk és lapos a fenekük, és sokat dolgoznak. A szép nőknek viszont nem szabadna hasznosaknak lenniök”), továbbá a legyekről, „melyek Hornyák tanár úr arcára szálltak, miután felakasztotta magát”. Az utolsó összejövetelen a vezetéknevek haszontalanságáról folyt a szó, sőt írásbeli vallomást is írtak nevük és életük kapcsolatáról. Aztán a Boszniában közéjük sodródott Szegény Kis Rahmánovics vízbe fulladt. A fiúk, Baras kifejezésével: „megijedtek, mert kevesen maradtak.” „Az emberek szeretnek általában sokan együtt lenni, olyankor nem ijednek meg egykönnyen. A legnagyobb disznóságokra is képesek, ha sokan együtt vannak”. És a temetés után, melyen Baras mondott búcsúbeszédet, szét is széledtek. Nyilvánvaló: nem ez a hétköznapján együgyű- nek látszó ötlet jelenti a regény lényegét. A bohém, kisszerűnek tűnő keret mögött a vajdasági valóság pontosan megmért, az új nemzedék objektív hangján kifejezett, tiszta szenvedélyű leírása lelhető. A fiatalok beszélhetnek bármilyen haszontalan dologról, egymás után előugranak megnyilatkozásaikból egyéni létük cseppet sem vígságos kérdései, párosulnak ezek a társadalom akkor és ott nagyon izgalmas elvi és gyakorlati problémáival. Elég tőmondatban felsorolni az összejövetelek „témáit”: Miért is kerültek ők ipari tanulónak, amikor mindannyian a tudományokat akarták meghódítani? — Mennyire lehet őszintén beszélni a dokumentum-filmekben? — Mennyire „becsületes” az újságírói tevékenység? — Él-e még a nacionalizmus? ... És nem véletlenül került a beszélgetések menetébe a kétéltűek, a csúszó-mászók állatfaja. Éppen az egyik képmutató egylettag mondja el a fajtáról a lényeget: „a csúszó-mászók a világ legravaszabb élőlényei ... De mindössze tizenhét, tizenhetes százalékuk mérges.” Baras ebben már mást lát: „Ha már valaki csúszó-mászó, legalább méregfogai legyenek, amelyekkel alkalom adtán a lábakba marhat... A legszörnyűbb az, hogy mindössze tizenhét százalékuk mérges, a többi szelíden meglapul a talpak alatt, álcázza azokat, melyek aztán a lábakba marnak”. Gion gazdaságosan építkezik, a szikár történésre mindig csak annyi „húst” rak fel, amennyi éppen szükséges; térben és időben elkószálgat, csak felvillantja az összefüggéseket. így készteti az olvasót gondolkodásra. Néha persze ez nem sikerül. Mégis a kisregény figyelemre érdemes epikai tablót nyújt az olvasónak. Nem tagadta meg Gion írói ars poeticáját, az írói felelősség vállalását pályadíjas regényében (Testvérem, Joáb) sem. Kerekded, kevésbé görcsös, „szabályos” elbeszélésnek tűnő regény ez, mégha egyszerűsége mögött sejdíti is az olvasó holmi rejtett erők összeszikrázását. Ahogy Gion megfogalmazta regénye mondanivalóját: a lelkiismeret nélküli elzüllés pályaképét akarta megrajzolni. A történet ismét a kisvárosban játszódik, de most már valóságos arcképcsarnokot kapunk a regény során. Az elbeszélő Én, akit Tómnak szólítanak, nemcsak városát mutatja be, vezetőivel, gyárigazgatóval, lebukott és útszélre került, szent naivitású forradalmárával, hanem 94
