Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - BÁB - Szilágyi Dezső: A plasztikai elem szerepe a bábszínházban
Persze nem könnyű ezt az eredményt elérni. Az ellentétes elemek a plasztika számára, a báb-problémák mellett, mindig az élőszínpadi ábrázolás említett alapdilemmáját is felidézik. Nagy erőpróbát jelent hát a heterogén eszközök stílusegységbe foglalása; vagy, ha ez eleve nem megy, legalább a vi- zualitás egységes atmoszférájának megteremtése. Az ellentétes forma-elemek tudatos szembehelyezése és együttjátszatása más vonatkozásban a modern bábszínház esztétikai koncepciójává vált. Az élő-színész és a bábu, a köznapi tárgyak és a megformált anyag, a natúra és a jelzéses plasztika stb. sokszor tapasztalt meglepő kontraszthatása lassan szabállyá tette a konfrontáció gyakorlatát. A plasztika eszköztára, egy-egy előadáson belül is, kibővült. A képalkotó művész gyakran „többszólamban” komponál; a közönség fokozott érzésekkel reagál az elemek váratlan kontrasztjaira — miközben a képi kontrapunktika a néző vizuális fantáziáját és asszociatív gondolkodását is jobban mozgásba lenditi. Elvesztette érvényét a régi — egységes stilizálásról szóló — formaalkotási szabály. Persze itt is meg kell jegyezni, hogy magasabb szempontból a konfrontációnak csak akkor van értelme, ha nem a szimpla meghökkentés, a hatásprovokáció igénye hozza létre, hanem az az alkotói szándék, amely az ellentétek együttjátszatásával valami — egyébként rejtve maradó — gondolatot akar kifejezni. A konfrontáció vezetett el a modern bábszínház egy másik princípiumához; a plasztika anyagszerű- ségi elvéhez. Ha megmutatjuk, milyen matériából készült a díszlet, a bábu — ha a színpadi funkció mellett láthatjuk az anyag eredeti természetét is, és átlényegülés közben engedjük az anyag eredeti formaképző törvényszerűségeit is érvényesülni; szintén konfrontálunk. De most nem külső elemeket állítunk egymással szembe, hanem magának a színpadi alkotásnak a két végpólusát, az ábrázoló anyagot és az ábrázolt alakot, a nézőben tudatosítva ezt a kettőséget. A plasztikai anyagszerűség következetes érvényesítésével a bábszínházi néző is — legalább is részben — hozzájuthat az élőszínházi előadás ambivalens érzésének élményéhez. Ahhoz, amit az önleleplező, eszközfeltáró bábszínháza legtöbbször hiába keres, hiszen csak formai trükkel él, amikor az életrekeltés hogyanját használja fel hatáskeltésre. Az anyagszerűség bábszínháza a,.miből van” bemutatásával viszont beavatja a nézőt a műfaj lényegébe. Az előbbinek nagyon kevés variációs lehetősége van — az utóbbinak mérhetetlen, hiszen rendelkezésére áll a tárgyi világ minden gazdagsága. Nem kétséges, hogy ez az utóbbi alkotói módszer a magasabb rendű. Az sem, hogy sikeres alkalmazása a plasztika domináns szerepét erősíti a bábszínházban. De több felelősséget is rak a képzőművész vállára, kevesebb önkényességet tűr el. A művésznek pontosan ismernie kell az adott anyag átalakulási képességeit; a színpadi alakhoz azt az anyagotkell megkeresnie,amely karakterében már eleve valami hozzá hasonló vonást hordoz. így tud aztán nemcsak a plasztikai formázással, mintázással, hanem magával a nyersanyaggal is — tehát sokkal hitelesebben — karaktert ábrázolni. Különösen áll ez a követelmény az ún. bábszínházi tárgyjátékok tervezőire, akik alakábrázolásaikhoz már megformált, konkrét funkciójú használati tárgyakat — s nemcsak a természet esetleges alakzatait vagy nyersanyagát — használják fel. Nem elég meglátniok a seprőben, köcsögben, kalapácsban, papucsban stb. az emberi vonást. A megszülető színpadi alak külső karakterét és belső habitusát kell egyeztetniök a tárgyak öntörvényeivel; különben alkotásuk öncélú formajáték marad. Általában: a látványi öncélúság a modern bábszínházak legnagyobb csábítója. Gyakran válik a bábszínház a „tiszta látványosság” színterévé, ahol Appia színész-ellenes elve érvényesül. Pedig bábszínház nem jöhet létre csak a plasztikai elem segítségével. Az anyagot nemcsak meg kell formálni, de életre is kell kelteni (a színész munkájával), cselekedtetni is kell (a többi összetevő segítségével). A mozgó anyagok, szobrok, grafikák látványa — montázs — még nem ad színházi élményt. A néző ősidők óta azért jár színházba, hogy közösségben, egy virtuális életsík emberalakjainak cselekvései révén, emberi élethelyzeteket éljen át; gondolati és érzésbeli problémáit világosabb megfogalmazásban kivetítve lássa. A bábszínház is színház, erről a rangjáról nem mondhat le. Társadalmi feladata betöltéséhez nem kevesebb, csak másfajta eszközök állnak a rendelkezésére, mint az élőszinháznak. Nagy kár volna, ha eljátszaná lehetőségeit, és szerepét csak saját egyik-másik kifejezőeszközének szolgálatára korlátozná. Szükséges volt az a felfedezőét, amit a modern bábszínház az utóbbi évtizedekben, elsősorban a képzőművészet területén, tett meg. Eredménye, hogy már majdnem minden elképzelhető technikai, képi eszköz a birtokában van. Új felfedezések már nem nagyon várhatók. Annál inkább szükséges, hogy a kutatói hév most már a műfaji eszközök hovafordítására koncentráljon. A rendkívül széles skálájú eszköztárral szemben meglehetősen szegényes az előadások gondolati tartalma. Alacsonyabb tudatfokú közönség számára ez a fejlődési fok is igen hasznos lehet (érzések, képi élmények, egyszerű morális mondanivaló sugallása). De kevés ahhoz, hogy a felnőttek számára — a többi művészetekkel egyenlő rangban — kifejezze vagy éppen csak felvillantsa korunk bonyolult valóságát. Pedig a bábművészet éppen plasztikájának elvonatkoztató, általánosító képessége révén talán minden művészetnél alkalmasabb arra, hogy a 20. század emberének ellentmondásos világát, problémáit gondolattá sűrítse, és konkrétan kifejezze. Ahol és amikor a bábszínházi vizualitás vállalja a korszerű gondolkodás, az intellektus szolgálatát, ott és akkor nyeri el ez a műfaj általános társadalmi elismerését: a nagykorúságot. 69
