Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - BÁB - Feuer Mária: Britten bemutató az Állami Bábszínházban
Britten-bemutató az Állami Bábszínházban Egyszer volt, hol nem volt... A pagodák hercegéről és a nagyszakállú öreg császár két lányáról, Rózsáról és Tüskéről szól a történet:a szelíd Rózsáról, aki nagy útra kél, s nagy próbákra indul, hogy megváltsa ifjú szerelmesét, a szalamandrává változott indiai herceget, és a gonosz Tüskéről, akinek ármánykodásáért bűnhődnie kell . . . Benjamin Britten balettja a mesék birodalmába vezeti a nézőt. Népköltészet, fantázia, játék, humor elegyedik ebben a birodalomban, s jónéhány ismerős vonást is felfedezhetünk benne. Ezek között olyanok is akadnak, amelyek szinte valamennyi mesében közösek, olyanok is, amelyek csak jelzik a kapcsolatot a rokonokkal, de olyanok is, amelyek meglepően emlékeztetnek Bartók Béla—Balázs Béla táncjátékára, A fából faragott királyfira. A csodás jelenségek, a varázslat és feloldása a közös elemek közé tartoznak, s ebben a közegben az is természetes, hogy a csúf szörny visszanyeri daliás alakját a lány csókjától. A próbatétel maga a népmesék sajátja, sőt itteni változata: a természeti elemek próbája is ismerős, -— ha máshonnan nem: a Varázsfuvolából. De a segítő és ellenálló természet képe nagyonis Bartók—Balázs táncjátékának egyéni hatásáról tanúskodik. Csakugyan, mintha egy fordított A fából faragott királyfi elevenednék meg,sőt mintha a zene is arról vallana, hogy szerzője jól ismeri Bartók művét. A történet itt persze más: egyszerűbb, mesésebb és látványosabb, s A fából- faragott-ra utaló motívumok ellenkező sorrendben jelennek meg benne. Ott először ellenséges a természet, s csak a próbatétel után válik vigasztalóvá, itt előbb segítő arcát mutatja, s utóbb büntet. Valószínűleg a Bábszínház korábbi Bartók- adaptációja is sugallta az összehasonlítás gondolatát, hiszen e nagyszerű együttes produkciói mindig telibe találnak. Most, a Britten-mű előadásánál is úgy éreztük, mintha a bábmegoldás túlszárnyalná a balett lehetőségeit, s a piciny színpad határai a végtelenbe tágulnának. Ám megvalósításuk hajszálpontosan érzékelteti a lényegbevágó különbségeket is. Bartók- és Stravinsky-programjukkal — miként most is — a megvalósíthatatlant hajtották végre, a feladat minősége mégis más. A fából faragott királyfi, a Csodálatos mandarin tökéletes, tehát a zseniális muzsikával egyenértékű táncos megvalósítása szinte lehetetlen, s talán egy Gyagilev képességeit is meghaladná; a Petruska remekbe sikerült bábszínházi változata pedig megmutatta, hogy a legkiválóbb koreográfiánál is többet mondhat. A Britten- adaptáció nemcsak abban különbözik az előbb említett művektől, hogy egész estét betöltő darab, hanem abban is, hogy míg ott a remekművek maguk gátolják a hagyományos színpadi megvalósítást, itt a zene egyenesen színpadra termett. Britten jó színpadi érzékével és nagy gyakorlatával ideális balettmuzsikát komponált: pontosan tudta, milyen elemeket alkalmazzon a siker és a hatásos koreográfia érdekében. S ha nem is láttuk a Covent Garden- ben 1957-ben bemutatott Pagodák hercegét, elképzeljük pompázatos előadását, s a látványos tömegjelenetek és pás de deux-k után felzúgó tapsot. Képzeletünk véges, szerencsére a Bábszínházé nem az, s észrevette a műben a színpadi dimenziók bővítésének lehetőségét. Mintha egy más síkban játszódnék a mese: mélyebb értelmet, költői tartalmat kap, s a játékos, humoros epizódok serege csak érzékletesebbé teszi azt a különös világot. Bizonyos vagyok benne, hogy mindaz, ami itt magával ragad, ami gondolattársításokra ösztönöz és érzelmeket ébreszt, az a balett nyelvén — a legkiválóbb koreográfiával is — szentimentális, naturális látványosság. S ha a Bartók-változatokat azzal dicsérhetjük a legjobban, hogy egyenrangúakká tudtak válni a valójában színpadon túli zenével, úgy itt elmondhatjuk, hogy a bábelőadás a színpadi konvencióhoz alkalmazkodó muzsika fölé nőtt. Az Állami Bábszínház zenés műsoraival olyan absztrakcióra talált rá, amely valószínűleg példa nélkül való. Ez az absztrakció az előadás egészére jellemző, s a rendezés, a bábok, a díszlet stilusa éppúgy hozzátartozik, mint a virtuóz technika és maga az elképzelés. Az elvontság, sűrítettség különösen illik a mese műfajához, amely e gyermeki és a népi képzelet elemeit eleve absztraháltan közbeveti, s olyan összefüggéseket tár fel, amelyek csak képekben fejezhetők ki és túlugranak a logikus gondolatok láncán. A bábfigurák önmagukban egy jelképrendszer kifejezői: képzőművészeti hatásukkal természetszerűen emelkednek a naturális játéktér lehetőségei fölé. Mindez a báb műfajából adódó helyzeti előny, s a megvalósítás tökéletessége már magát az alkotógárdát: Szilágyi Dezső adaptációját, Szőnyi Kató rendezését, Bródy Vera báb- és Koós Iván díszletterveit dicséri. Sőt: a korlátlan lehetőségek szinte csábítanak a félreértésre, a melléfogásra, s az előadás legnagyobb érdeme, hogy pontosan megérezte az elvonatkoztatás határait, s megtalálta a hozzá illő kifejezést. E kifejezés képzőművészeti vetülete — a díszlet és a bábok terve — igen színes és ugyanakkor absztraháló fantáziáról tanúskodik: a cselekményhez és a zenéhez illően nagyszerűen keveri a lírai és groteszk elemeket, a humort és a mesebeli fantasztikumot. E képzelőerő olyan szug- gesztív, hogy vizuális hatásáról az a néző sem szabadulhat, aki különben, képzőművészeti alkotásokban csak a naturális megoldásokat fogja fel. 70
