Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - HORIZONT - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar próza „új hulláma”

életsors lélektanilag és logikailag hibátlanul motivált ábrázolása közben olyan őszinte és vázlatossága ellenére is szinte teljes képet ad a legutóbbi évtizedek történelmi sorsfordulóiról, amelyhez foghatót eddig még nem olvastunk.

Az Összeroppanás óta viszonylag kevés Burány-írást olvashattunk — egy-két novellát, bírálatot, a Csigalépcső c. forgatókönyv-vázlatát, krónikáit, a HID-ban, s tudunk Megtorlás c. hamarosan megjelenő regényéről —, de annyit máris bizton és kockázatmentesen állíthatunk,, hogy az Összeroppanás szerzője beírta nevét a jugoszláviai magyar irodalom történetébe.

A Symposion-körhöz tartozó Gion Nándor (194!) jegyzetekkel, irodalmi bírálatokkal mutatkozott be, majd — anélkül, hogy a kritikaírást abbahagyta volna — novellákkal evezett át a szépirodalom vizeire. A jelek szerint tartósan és sikerrel, mert az utóbbi években minden jelentősebb irodalmi pályázaton első díjat szerzett. A Magyar Szó novella- és a FÓRUM regénypályázata után legújabban az ifjúsági regényre kiirt pályázatot is megnyerte. Megvalljuk őszintén, a Testvérem, Joáb előtti pályakép ismeretében határozottan meglepő ez az egy helyre hulló díj-lavina, noha tudjuk, hogy a különböző irodalmi díjak túlbecsülése, különösen azoknak értékmérő szereppel való felruházása súlyos hiba lenne. Gion eddigi munkái közül még egyiket sem tekinthetjük igazán - sikerültnek, valódi élményt nyújtónak. Pedig szerzőjüknek csaknem mindig van komoly és aktuális mondanivalója, ám ennek művészi formába öntéséhez legtöbbször kevésnek bizonyul alkotó fantáziája és kompozíciós készsége, bár az is lehetséges, hogy csak a türelme. Ezt a feltevésünket látszik igazolni a Kétéltűek a barlangban c. (1968) kisregénye (?), amelyben élesen bírálja a mai társadalom hibáit, legszenvedélyesebben az utilitarizmust és az eszközökben nem válogató karrierizmust. De mivel az egységet csak egy groteszk alapötlet — hét fiatalember a tudás bástyáinak ostromára készülve megalapítja az Első Amatőr Hegymászók Egyesületét —, a középponti cselekményt pedig e különc fiatalok beszélgetés- sorozata — csupa haszontalan dologról, mert „ma már csupán a haszontalan dolgok szilárdak” — helyettesíti, s minthogy a szimbólum-rendszer meglehetősen mesterkélt és átlátszó, a szerző akaratlanul is kénytelen „kibeszéltetni” hőseit. Az egyik ülésen például a kígyókról, gyíkokról és más csúszómászókról beszélgetnek, elsősorban a barlangokban élő kétéltűekről, amelyek „teljesen haszon nélkül való élőlények, hiszen csak a köveket csiszolják, hogy kényelmesebben hozzájuk tapadhassanak, és még a látószervük is fejletlen ..Ezek a kétéltűek azonban nemcsak haszontalanok, hanem rendkívül alattomosak és veszedelmesek is: „Borzalmas, milyen borzalmas lehet, amikor valakinek az ideg- rendszerét vagy véredényeit megtámadja a csúszómászók mérge ... a legszörnyűbb pedig az, hogy mindössze tizenhét százalékuk mérges, a többi szelíden meglapul a talpak alatt, álcázza azokat, melyek alkalomadtán a lábakba marnak.” Nem nehéz megfejteni, hogy Gion „meséje” az évek óta mozdulatlannak tűnő környezetben gyáván meglapuló, de olykor alattomosan támadó, életünket megmérgező két lábon járó kétéltűekről szól. E fiatal íróról kialakult egyelőre meglehetősen vázlatos képünket újabb két díjnyertes munkája minden bizonnyal — könnyen elképzelhető, hogy jelentősen — módosítani fogja.

A symposionistákhoz tartozik Brasnyó István (1943) is, aki a hatvanas évek elejétől rendszeresen megjelenő verseinek első gyűjteményét -— Vadvizek —- 1966-ban tette közzé. Két évvel később jelent meg Kinn a szélben c. nehezen meghatározható műfajú, de nagyrészt lírai hangvételű írásokat — impresszionista leírásokat, karcolatokat, falusi életképeket, képekkel, jelzőkkel telezsúfolt stílusgyakorlatokat — és csak nagyon kevés novellát tartalmazó kötete. A bácskai táj nagy szerepet játszik Brasnyó műveiben, költészetében és prózájában egyaránt. A „történetek” helye — bár kérdés, hogy beszélhetünk-e történetről ott, ahol alig-alig van cselekmény — soha nem marad ismeretlen az olvasó előtt, sőt a Kinn a szélben ciklus címei például egészen pontos tájékoztatással szolgálnak. Vitathatatlanul szépek e színeket, ízeket, hangulatokat, impressziókat rögzítő, emlékeket felidéző, a novella, a leírás és a prózavers határán mozgó miniatűrök, de komoly mondanivalója híján — amelyet a legszínpompásabb tájleírások, a legtökéletesebb atmosz- féra-teremtő erők sem pótolhatnak — nem nyújtanak maradandó élményt.

Tolnai Ottó (1940), a Symposion-kör sokoldalú HID-díjas vezéregyénisége elsősorban költő. Eddig három verseskötete jelent meg: a Homorú versek (1963), a Siráiymell- csont (1967), amelynek a HÍD-díjat köszönheti, valamint a Domonkos Istvánnal közösen kiadott Valóban mi lesz velünk (1968), amelyben mindketten két-két nagyobb költeménnyel szerepelnek. Tolnai indulása óta többé-kevésbé rendszeresen publikál novellákat, esszéket, sőt már a regényírással is megpróbálkozott, két ízben is (Érzelmes tolvajok, Látszott rajta, hogy nem őslakó). Gyengén sikerült kísérleti regényeinél — könyv alak52