Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - HORIZONT - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar próza „új hulláma”

ban egyik sem jelent meg, az egyiket az ÚJ SYMPOSION, a másikat a HID közölte — nagyobb figyelmet érdemelnek asszociáció-sorokból felépített, interpunkció nélküli hip_py- novellái és csapongó, formátlan vagy formába erőszakolt, de mindig érdekes esszéi. Útinaplója érdekes és közérthető nyelven megfogalmazott írás. Persze már-már megszokott modorosságairól, egy-egy hatásvadász oidalvágásról itt sem mond le, ezerfelé kapkod, elkalandozik, felületesen dobálózik a nevekkel — így ír aztán Strom-ot, Moor-t, Yasin-t Storm, Moore és Yacine helyett —, elveszti arányérzékét — többet beszél poloskáiról, mint Kassáknál és Weöresnél tett látogatásáról —, néha pedig hiperszubjektivitása és túlérzékenysége (amiben bizonyára annak is szerepe van, hogy odahaza nem kap bírálatot, csupán dicshimnuszokat) vezet efféle sorok írásához: ,,ltt állok a feleségemmel a Váci utcán, és nem tudom, miért vagyok itt, és ha hazautazom, nem fogom tudni, miért vagyok ott. Semmi közöm ehhez a világhoz, emberekhez, és semmi közöm az otthoni világhoz, emberekhez. Egyik világ sem képes kapcsolatot teremteni verseimmel, és verseim sem képesek kapcsolatot teremteni a vijágokkal: egyoldalú lennék, ha ebből csak verseim gyengeségére következtetnék. .. ” (HÍD, 1967. 6. 530.) Tolnai pályázati regénye, a Rovarház — amelyből az ÚJ SYMPOSION közölt részletet az elmúlt évben — szintén kísérleti műnek tűnik s nem ígérkezik könnyen megközelíthető olvasmánynak.

Domonkos István (1940), a Rátka (1963) költője. Tolnai kevésbé termékeny „ikertestvére” viszonylag kevés szépprózai munkával lépett a nyilvánosság elé. Általunk ismert szürrealista kísérletei között akadnak értékes darabok is — így a zenekari próba húszperces kényszerszünetének eseményeit bravúrosan összefoglaló Szünet és egy maga körül értetlenséget, közönyt érző s a felnőttek piszkos kis ügyeit-Uzelmeit látó árva kisfiú „világát” modern eszközökkel bemutató Tegnap (HÍD, 1967. 9.) —, többségük azonban még inkább csak erőpróba. Az ÚJ SYMPOSION-ban közölt regényrészlete viszont (A kitömött madár) már ígéretes prózaírót sejtet. A többi költő prózájáról egyelőre keveset mondhatunk. A költőnek indult Vajda Gábor (1944) ma már egyre ritkábban jelentkezik versekkel, annál gyakrabban igényes tanulmányokkal és kritikákkal. Podolszki József (1946) nem lett ugyan hűtlen a költészethez, de — több-kevesebb sikerrel — egyre sűrűbben átrándul más műfajok területére. Szépprózai szárnypróbálgatásai (Anikó és Enikő, Gyanú-novellák) és Vajda Gáborral közösen írt színpadi munkája (Az állapotos menyasszony) még inkább kísérletek, mint érett alkotások, nagyobb figyelmet érdemelnek ezzel szemben a Képes Ifjúságban publikált riportjai és még inkább jó elemzőkészségről valló tanulmányai és bírálatai.

Ezzel rövid áttekintésünk végéhez érkeztünk. Természetesen nem törekedtünk, nem is törekedhettünk teljességre, hiszen az irodalom fejlődése szakadatlanul változó, új meg új meglepetésekkel szolgáló folyamat. Napról, napra új tehetségek jelentkeznek, a mai húszévesek és a még fiatalabbak, akiknek elsődleges fóruma a Képes Ifjúság Eszmélet (korábban: Ifjú Műhely) c. rovata, s akik közül a legtehetségesebbek már az Új SYMPOSION-ban is szerepeltek (Thomka Beáta, Danyi Magdolna, Soós József...). Mert az ötvenes évek elejétől kezdve a jugoszláviai magyar irodalom és az egész szellemi élet felfrissült, megfiatalodott: Major Nándor 21 éves fejjel az Ifjúság c. lap munkatársa, 25 éves korában már a HÍD felelős szerkesztője; az ÚJ SYMPOSION-t megindulása óta huszonévesek (Bányai János, Bosnyák István, Tolnai Ottó) szerkesztik; a fiatalok számára általában nagyon kedvezőek a publikálási lehetőségek.

Tanulmányunkban elsősorban azokat a fiatal prózairókat — fiatalságukra jellemző, hogy az első hullámokat felkorbácsoló, rangidős Major is innen van a negyvenen, többségük pedig a harmincon — igyekeztünk bemutatni a hazai olvasóknak, akik az „új hullám” képviselőiként értékes alkotásokkal járultak hozzá a jugoszláviai magyaz próza megújhodásához, természetesen azokkal a költőkkel és kritikusokkal együtt (Fehér Ferenc, Fehér Kálmán, Ács Károly, Pap József, Koncz István a költők, Bori Imre, Bosnyák István, Gerold László és Utasi Csaba az írásunkban nem szereplő kritikusok és irodalomtörténészek közül), akik szintén tevékeny részesei voltak e folyamatnak. Ez a megfiatalodott irodalom nem egységes, Bori Imre három rétegét különbözteti meg: a symposionistákat, a velük rokonszenvezőket, végül a magános alkotókat. Mi nem tartottuk magunkat ehhez a felosztáshoz, egyrészt mert maga a Symposion-kör sem tekinthető teljesen egységes írói csoportosulásnak, másrészt mert csak symposionistákkal és útitársakkal foglalkozunk, akiket sokkal több szál kapcsol össze, mint amennyi szétválaszt. Ezért az egyes szerzőket első számottevő prózai munkájuk megjelenésének időrendjében tárgyaltuk. Valamennyien szakítottak a provincializmussal, a bezárkózással ezek az írók, egytől- egyig — bár más-más módon — a korszerű irodalmi törekvések szolgálatába álltak, indirekt módon ugyan, de mindnyájan politizálnak, az eszményi szocializmusban rejlő lehetőségek nevében bírálják a jelenlegi társadalom hibáit, mert utálják a megalkuvást, az elv53