Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - HORIZONT - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar próza „új hulláma”
tétova útkeresései és bizonytalan, télig vállalt tettei ezekben a novellákban még kudarccal végződnek, de itt-ott már érezzük, hogy nem végleges kudarccal. Az egyetlen helyes és sikerrel kecsegtető útig — a tudatosan vállalt pozitív cselekvés útjáig — már csupán néhány lépés megtételére van szükség, de erre feltétlenül, hovatovább halaszthatatlanul, mert Az édentől balra szerzőjével együtt mi is valljuk, hogy „az ember végső fokon azért is felel, amit nem tett meg.” Végei László regényével és novelláival a fiatal prózaírók élvonalába került. De szépirodalmi sikerei után — amelyeket a hírek szerint A szenvedélyek tanfolyama c. hamarosan megjelenő regénye fog eggyel szaporítani — sem lett hűtlen az esszéhez. Feltétlenül említést érdemelnek az élvonalbeli symposionista költőkről — Tolnai Ottóról, Domonkos Istvánról és Koncz Istvánról —, valamint a mai jugoszláviai magyar költészetről írott tanulmányai. Sok pályatársához hasonlóan Burány Nándor (1932) is költeményekkel mutatkozott be, még az ötvenes évek második felében. Ám mire halkszavú, meditativ költeményeinek gyűjteménye — Homok az aszfalton (1962) — megjelent, lényegében már búcsút mondott a költészetnek és valóságfelfedező körútra indult. A hatvanas évek elejétől kezdve egyre gyakrabban találkozunk vele a jugoszláviai magyar lapok és folyóiratok hasábjain. Érdeklődésének már ezt az új irányát jelzi a Magunk próbaköve c. (1964) érdekes, újszerű, valahol a szociográfia és az igényes publicisztika határán helyet foglaló könyve, amelyben egy aktivista napjójegyzetek formájában mondja el véleményét egész sor időszerű társadalmi, gazdaságpolitikai és erkölcsi kérdésről. Naiv, jóhiszemű és egy kissé bőbeszédű ez a napló, de semmiképpen nem szemellenzős, amint azt egyik kritikusa már bírálatának címében is állítja — Egy aktivista (szemellenzős) naplója —, inkább hatást keresve, mint találóan toldva meg a mű alcímét. Annyit azonban el kell ismernünk, hogy a Magunk próbaköve — amelyben az aktuális mondandó korszerűtlen előadásmóddal párosult — még adós marad az igazi élménnyel. A hosszadalmas töprengések, vívódások, a naív jóhiszeműségről valló, de túlságosan gyakori és itt-ott a lelkizés határát súroló szerzői „közbeszólások” szükségképpen nehézkessé, vontatottá teszik a mű stílusát, az olvasót pedig fárasztják. Ezért tartjuk Burány igazi szépprózai bemutatkozásának az Összeroppanás c. (1968) remekül komponált, tartalmában és előadásmódjában egyaránt korszerű regényét, amelyből korábbi munkáinak művészi fogyatékosságai teljesen hiányoznak, legrokonszenvesebb erényei viszont — a társadalmi és erkölcsi kérdések iránti fogékonyság, a sokoldalú probléma-megközelítés, a bátor szókimondás — rendre jelen vannak. A regény Kocsis Mihálynak, az egészségügyi minisztérium magas beosztású tisztviselőjének összeroppanásáról szól. Az egyszerű tiszacsóki parasztgyerek nagyszerű karriert futott be; egyetemet végzett, tüdőspecialista lett, jól keresett, jól nősült, mindent szerencsésen „megúszott”, mindent túlélt, látszólag minden sikerült neki, mégsem érezte magát sohasem boldognak, elégedettnek. Vajon miért szenved, miért rossz a közérzete, miért érez bűn nélkül is bűntudatot, mikor kezdődött el nála az a trauma, amely végül összeroppanásához vezetett? — Ezek a mű alapkérdései, amelyekre sokoldalú elemzés után sorra választ kapunk, olykor fájdalmas, de mindig őszinte, történelmileg és művészileg egyaránt hitelesnek érzett választ. Az összeroppanás okainak felderítéséhez természetesen nem elég a jelen ismerete, ehhez feltétlenül szükség van a múlt és a félmúlt ismételt felidézésére, amit Burány a modern regénytechnika művészi kifejező eszközeinek segítségével — mindenekelőtt belső monológgal — meg is tesz. így a jelen szüntelenül váltakozik a múlttal, megelevenednek a hős gyermek- és ifjúkori emlékei: a gyermekfejjel, szemlélőként átélt 41-es magyar megszállás, a háborús évek, a 44-es bosszú ... Talán e zavaros, de szörnyű gyermekkori élmények okozta tartós félelemérzés volt a trauma első tünete. Ehhez járultak a fájdalmas diákköri tapasztalatok, megaláztatások, kisebb-nagyobb lelki defektusok, majd a felnőtt keserű csalódásai: közéletben, magánéletben, önmagában, A hős hiába próbál szabadulni e fájó emlékektől felidézésük révén és az újrakezdésben is hasztalan reménykedik: „Lehet, hogy ez is a nagy baj — töpreng magában —, hogy mindig az újrakezdés ábrándjával volt elkeveredve, ahelyett, hogy amit egyszer elkezdett, azt próbálta volna becsületesen, szívvel-lélekkel, teljes odaadással csinálni”. Kocsis Mihály soha nem követett el törvénybe ütköző cselekményt, a világ szemében nem is bűnös, önmagát azonban — mivel egy pillanatra sem aludt ki a lelkiismerete — mégsem tudja felmenteni a gyávaság és a megalkuvás vádja alól: „Az igazságot nem tudtam, nem mertem kimondani, éppen azt hallgattam el, amiért az embernek egyáltalán érdemes kinyitnia a száját.” Ezek az emlékek, élmények, történelmi események és jellembeli fogyatékosságok vezettek az alapjában becsületes és lelkiismeretes hős lelki válságához, összeroppanásához. Burány regényének nagy érdeme, hogy egy önmagában is érdekes és tanulságokban gazdag egyéni 4* 51
