Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - HORIZONT - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar próza „új hulláma”
kegyetlen és szomorúan végződő játékot játszik kutyájával. A Fogósdi szürkületkor c. elbeszélésben már annak lehetünk tanúi, hogyan lesz a közönyből kíméletlenség, beteges gyűlölködés. A kis Sziszüphosz története és a Látogatás hősei éppen olyan eredménytelenül küzdenek a magány ellen, mint a Lépcsők az egekbe Emilje, aki kénytelen lesz feladni a harcot, hiába próbáit lázadni, belevágni „a halálos mozdulatlanságba”. Romlatlan, magányos gyerekekkel találkozunk a megindítóin szép címadó elbeszélésben: a planétás kislánnyal és újdonsült barátjával. De hasztalan szövetkeznek a magány és a közönyös felnőttek eilen, hiába vállalja el a kisfiú a tengerirnalac gondozását a téli hónapokra, remélve, hogy nagyapja nem haragszik meg érte. A felnőttek itt is, most is mindent elrontanak: „Aznap este egy piszkos, külvárosi bérkaszárnya második emeleti ablakából nagy kiabálás közepette eg/ csúnya kis állatocskát vágtak ki az utcára.” E sötét, komor hangulatot árasztó lírai elbeszélésekkel Deák valójában az embertelenség modern formái ellen emeli fel szavát egy tisztább becsületesebb és emberibb világ neyében. A Rekviemmel az író egy csapásra betört a jugoszláviai magyar próza élvonalába. Ám az önmaga által magasra állított mércét nem a Nap gyökereiben, sem legújabb elbeszéléseiben nem tudta túlszárnyalni, megközelíteni is aiig-alig. Az emberi lélek rejtett mélységeit próbálja megragadni, egyre távolodva a valóságtól, egyre jobban telezsúfolva írásait irreális elemekkel. Persze találunk azért élményszerű írásokat is a szerző második novellás kötetében (A Nap gyökerei, A Naphoz hasonlító ember, Szakadásban, Idegen víz), ám az elbeszélések többsége eről- tetetten allegorikus, homályos, sejtelmes, Szirmai látomásaira emlékeztető, de a „nagy öreg” vízióitól művészi erőben messze elmaradó, szűrrealista elemekkel átitatott, legtöbbször csak egy-egy hangulat ábrázolására szorítkozó történet. Feltétlenül említést érdemel, hogy Deák Ferenc írta az utóbbi évtized legjelentősebb jugoszláviai magyar drámáját, amely az elmúlt évben két díjat is kapott a Sterija Játékokon. Az Áfonyák cselekménye egy kolostorban játszódik. Az itt éiő nyolc „szerzetes” közé toppan be egy szép napon György, a romlatlan lelkű, becsületes parasztlegény. De hamarosan megtudjuk, hogy a kolostor valójában bűntanya, a szerzetesek pedig — a könyvei közt visszavonultan élő Simon kivételével — elvetemült gonosztevők. György váratlan megjelenése megzavarja a kolostor lakóinak megszokott életét: nyugtalanságot és a változást, az új élet halvány reményét hozza közéjük. Ám György — farkasok közt védtelen — nem maradhat tiszta ebben a fartőben. Lealjasítják, testileg-leikileg megnyomorítják. Simon öngyilkossága sejteti a közelgő tragédiát, amely nem is várat sokáig magára. György bukása szükségszerű, mert a túlerőben levő Gonosz ellen csak a tanmesékben diadalmaskodik a Jó. A parabolisztikus dráma —- bár erősen gondolati és sokféleképpen értelmezhető — szorosan kötődik az adott társadalmi valósághoz, hiszen alapkérdése nyilvánvaló: milyen sors vár a velejéig romlott közösségbe betévedt becsületes emberre? A szerző nemcsak a legvalószínűbb, de egyszersmind az egyetlen igazi drámát eredményező választ adta erre a kérdésre. Deák alapvetően lírai alkat, akinek eddigi legkiemelkedőbb teljesítményeit a Rekviem novelláiban és az Áfonyák c. drámájában jelölhetjük meg, bár e képet az e pillanatban még kiadásra váró regények — a FÓRUM regénypályázatára írt Hármas vetület és egy ifjúsági regény — természetesen módosíthatják. A symposionisták egyik vezéregyéniségének számító, prózaírónak és esszéistának egyaránt jelentős Bányai János (1939) Deákhoz hasonlóan — s vele csaknem egy időben — szintén gyermekkori élményekből táplálkozó, főként gyermekhősöket szerepeltető elbeszélésekkel és egy kisregénnyel jelentkezett. Mindeddig egyetlen novellás kötetének — Álarc feiett a nyári nap (1961) — írásaiban íépten-nyomon tetten érhetjük a közelmúlt szellemét. Hősei — akár felnőttek, akár gyermekek — a háború okozta lelki sérülésektől olykor betegesen eltorzult jellemű emberek. Ha még tiszta, romlatlan gyermekeket szerepeltet — mint az Éietiink legszebb útjában —, akkor a felnőttek rontják el a játékot, olykor pedig magi a játék idézi a közelmúlt borzalmait (Szomorúan szállnak el a varjak). Ha felnőtt játszik — gondoljunk csak Király úrra A doboz c. elbeszélésben —, akkor napóleoni önteltség lesz úrrá a hősön, a játék pedig embertársaink megalázásának eszközévé válik. Az Álarcosbál c. kisregény ábrázolásmód szempontjából feltétlenül új a novellákhoz képest, amelyek tulajdonképpen komoly mondanivalót hordozó naív vallomások, felnőtteknek szóló mesék. A kisregényben viszont a „mese” elemzéssel párosul, a játék egyre komolyabbra fordul, egyre kísértetiesebben hasonlít a valósághoz. Talán elegendő itt a jelképesen szereoeltetett beszédes nevű — Fritz — ólomkatonákra utalnunk. A magát felsőbbrendűnek tartó, betegesen hatalom vágyó, vezérségre áhítozó ember története az Álarcosbál, amelynek anti-hőse — Végh úr — saját sorsán keresztül példázza, hogy a minden áron vezérségre törekvés törvényszerűen kudarchoz vezető és a szó szoros értelmében élet- veszélyes vállalkozás: „Azelőtt mindig vezér szerettem volna lenni — mondja —, ahogy 47
