Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - HORIZONT - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar próza „új hulláma”

vezér lettem, vezérségem miatt gyilkoltak meg.” Az Álarc felett a nyári nap óta Bányai aránylag kevés szépirodalmi művel lépett a nyilvánosság elé, bár írt néhány kitűnő elemző- készségről és kísérletező kedvről valló elbeszélést (Megállt az óra, Csörömpölve a kövön), és a Súrlódás c. regényével — amelyből eddig csak egy részletet ismerünk — részt vett a FÓRUM regénypályázatán. Annál jelentősebbek viszont esszéi, tanulmányai és irodalom- szervező tevékenységével kapcsolatos cikkei. Bányai különösen a lírai művek megközelítéséhez rendelkezik kivételesen jó érzékkel, noha egyes kortársaival, Symposion-, majd Új Symposion-beli pályatársaival szemben nem mindig tud tárgyilagos lenni, a meggyőző érvelést ilyenkor néha a lelkesedés helyettesíti (Eretnek emendáció, Díszes lányamforák árnyékában, 1963.). A Bonyolult örömök c. (1964) kötetben találjuk meg Bányai legjelentősebb korai tanulmányait. A gyűjteményes kötet egyik legszebb tanulmányában Pilinszky János költészetéről értekezik, amelyből hiányoznak a színek. Fakó és hamuszínű ez az életmű, de ez a szürkeség a költői élménytartalmát jelzi, mivel „sokszor maga a vers is azonosul azzal a színnel, melynek ragyogása betölti jellegét és jelentését.” A címadó írás Füst Milán költészetéről, annak felépítéséről szól, különös tekintettel a költői elemek „belső hullámzásának” értelmi és érzelmi jelentőségére. A Látás és látomásban Juhász Ferenc látomásos líráját elemzi Bányai. A mimézis és a látomás harmóniája jellemzi Juhász poézisét, akinél a látomás — a tanulmányíró szavaival — „a látás teljes megnyilvánulása .. . a tárgyak, a dolgok, az élmények, a képek olyan egyéni megteremtése, újrateremtése, mely önálló, szabad, sajátos törvény szerint mozgó, épülő, fejlődő világot feltételez, a művészet világát, amely ugyanakkor elválaszthatatlan az előzetes tárgyi élménytől. A Bonyolult örömökben még egész sor kitűnő esszét olvashatunk Krlezsáról (róla kettőt is), Petar Se- gedin elbeszéléseiről, a kritika elméleti és gyakorlati kérdéseiről, valamint bírálatokat szerbhorvát szerzők irodalomelméleti és esztétikai munkáiról. Bányai szépprózai munkái mindenképpen figyelmet érdemlő alkotások, de igazi területének mi mégis az értekező prózát tartjuk, részben a Bonyolult örömök és a Kontrapunkt c. (1964) Symposion-an- tológia — ez utóbbiban szerzőnk nem kevesebb, mint tizenöt kritikai írással szerepel —, részben a legutóbbi évek gazdag tanulmánytermése alapján.

Varga Zoltán (1936), az „új hullám” egyik legtehetségesebb prózaírója máris rendkívül értékes szépprózai életművet mondhat magáénak. I960 őszén jelent meg első elbeszélése, amelyet prózafordításai, majd újabb novellák követtek. Első novellás kötetében — A kötéltáncosban (1963) már érett íróként — saját világgal és egyéni elbeszélő stílussal — lép a nyilvánosság elé, és arat megérdemelt sikert. Varga alapvető élménye és életének szerves része a magány. Ám ez a magány nem a lemondás és a csüggedés felé vezeti el az írót, ellenkezőleg: „Lényegében minden író magányos — vallja —, sőt a magányban látja az írás egyik előfeltételét, azt a vágyat, hogy minél többet magába sűrítsen abból, ami az életet jelenti.” De ugyanakkor menekül is a magánytól, utat keres a világ és az ember felé. Paradox módon ezt legjobban talán így fogalmazhatná meg: magányosnak lenni annyit jelent, mint arccal az emberek felé fordulni, mindaz iránt érdeklődni, ami velük történik. És még inkább az iránt, ami bennük lejátszódik, hiszen az utóbbi a lényeg, a többi csak külső vetület. A novellák hősei magányos, félresiklott sorsú emberek, gyengék, de mindenáron erősnek szeretnének mutatkozni. A maguk módján lázadnak sorsuk ellen, hasztalan. Az örökmozgó hőse elbukik, amikor igazán erős és kíméletlen akarnokkal találja szemben magát, korunk Don Jüanjának egyik áldozata is csak szeretne, de nem tud erős lenni (Leszámolás), és a címadó elbeszélés hőse hiába tanulja ki feltűnési vágyból a kötéltáncos művészetet, valódi ellenfele — a kábítószer — öngyilkosságba kergeti. A feltűnési vágy gyűlölködéssel párosulva bukkan fel az Egy Hérosztratosz története c. elbeszélésben, és vezet egy kiváló művész pusztulásához. Hasonló témakörben mozognak a szerző második kötetének (Kirándulás, I 965) novellái is. Varga kitűnő megfigyelő, biztosan kezeli a műfaj hagyományos és modern művészi kifejező eszközeit, amelyek közül a belső monológ elsőrendű fontosságú szerepet kap műveiben. De az is tagadhatatlan, hogy a tematikai egyhangúság és pesszimista kicsengés — amely egyébként szinte mindig indokolt és megfelelően motivált — eleve meghatározza e korai művek komor, nyomasztó atmoszféráját.

1966-ban Varga kitűnő regénnyel jelentkezett. A méregkeverő (1966) első pillantásra tudományos-fantasztikus regénynek tűnik, ám sokkal több ennél. A lebilincselően érdekes cselekmény mögött komoly mondanivaló húzódik, a múlt, a közelmúlt és a jelen legbonyolultabb, legkényesebb társadaimi-politikai-filozófiai-etikai kérdése: — a szabadság problémája, a hatalom és a tudomány, a hatalom és az erkölcs konfliktusai, a személyi hatalom és a társadalmi haladás bonyolult összefüggései — izgatják a szerzőt. A történet egy képzeletbeli országban játszódik, ahol az ultrareakciós Suarez diktátor különös „gyógyszerrel” szeretné meghosszabbítani ingatag uralmát. A méregkeverő — korszerű szemléletmódjával és mondanivalójával, atmoszférateremtő erejével, érdekes felépítésérQ