Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - HORIZONT - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar próza „új hulláma”

évezredes maszlagja szoktatott rá bennünket, hogy folyton kerek történetekben, elhatárolt eseményekben gondolkozzunk, s e szerint is ítélkezzünk.”

Major 1965-ben kísérleti regénnyel lép a nyilvánosság elé. Mert a Dél nemcsak a korábbi vajdasági tematikával és szemléletmóddal szakító modern mű, hanem egyszersmind a regény regénye is. A Dél úgy indult, mint egy bűnügyi regény: egy hullarablás felfedezésével. Egy mediterrán sziget kisvárosában feldúlják és kifosztják a Nemzeti Múzeum alapítójának a sírját. A város egyetlen rendőre a temetöcsőszt gyanúsítja a tett elkövetésével s le is tartóztatja. A történetet egyes szám első személyben elmesélő fiú ártatlannak tartja és kiszabadítja a börtönből a temetőcsőszt. Emiatt aztán bújkálni kényszerül, de mindig akad -— főleg női — pártfogója: Mandina asszony, Olivera, Angelina, Elvira . . . Amikor a nyomozás elakad, a fiú önként jelentkezik a rendőrségen, aláírja a jegyzőkönyvet, s ezzel ügye a jelek szerint lezárul. Ám ezután sem találja helyét, ide-oda vándorol, végül odaköltözik a viharos múltú Oliverához. Minthogy egyelőre más munka nem tudja lekötni, elhatározza, hogy papírra veti élményeit, gondolatait. E sovány„mesénél” persze fontosabb itt a szerrep- lők korábbi életének, világának bemutatása. A regény hősei szinte kivétel nélkül elégedetlen, félresiklott sorsú emberek, akik nem találják ugyan helyüket a közösségben, mégis maguknak valami elfoglaltságot, szüntelenül — bár gyakran értelmetlenül — tevékenykednek. Mandina asszony például száműzöttként került a szigetre, mert mint apáca szülte meg kislányát, akiben nem sok öröme telt. Dolgozott a múzeumban, tanított az iskolában, de sehol sem volt maradása, szórakozottsága miatt mindenhonnan elbocsátották. A remete meg olyan nagyszerűen ismeri a filozófiát és a filozófusokat, hogy „bárhol világhírű tudós lehetne”, ő azonban nem ezt az utat választotta, mert „tudóst nem, de remetét elbír a város! S ha majd remetét se, ismét válaszút elé kerül!” A tábornok, nemrég vízmüvet harcolt ki a városnak, ahová újra meg újra visszatér, mert valamikor — a trafikossal együtt — ő is itt harcolt az elnyomók ellen. Bert vízgyárról ábrándozik, folyton tervez, rajzol. A torzonborz külsejű, de értelmes és becsületes elbeszélő — a fiú — is szeretné valamiképpen hasznossá tenni magát. Sorsa nagyon szerencsétlenül alakult: szüleit még gyermek- fejjel elvesztette, apját forradalmi tevékenysége miatt végezték ki, édesanyja pedig belehalt a borzalmakba. Lassan ő is ráébred, hogy csak a tartalmas életnek van értelme: „Talán ilyen az ember — mondja —: önnön magára kell találnia, hogy másokra is rátalálhasson.” Bár úgy látja, hogy az írás önmagában még nem lehet az ember életét kitöltő értelmes tevékenység, s nem tudja „hova visz ez az írás, minek a kezdete”, mégis leül, hogy megírja a történetet, amelynek a Dél címet adja. Major Nándornak nem csupán szépprózai művei, de esszéi és tanulmányai is jelentősek, ezek is ösztönzőleg hatottak fiatalabb pályatársaira. Major korán kezdett el tanulmányokat, elméleti fejtegetéseket írni, de ahogy az elbeszélőnél a Vereség, úgy az esszéírónál a hatvanas évek megközelítései, kísérletei hozták csak meg a minőségi változást. Esti órák c. kötete (1968) éppen e korszak java terméséből ad válogatást. Esszéiben a szerző alapvetően fontos és időszerű kérdéseket vizsgál. Értekezik a költészet és a kritika kapcsolatáról, a funkció és a helyzet bonyolult összefüggéseiről, a a rész és az egész viszonyáról, a művészetek közérthetőségéről s nem utolsósorban a regényelmélet problémáiról. Tárgyát csaknem mindig történeti módszerrel közelíti meg, vitatkozik a korábbi nézetekkel, s közben nemegyszer maga is vitára készteti olvasóit, így szépirodalmi munkái mellett gondolatgazdag, nagy vitázó kedvről valló igényes, logikus felépítésű és mindenkor mértéktartó stílusú esszéit is a jugoszláviai magyar irodalom komoly — bizonyos értelemben úttörő, útmutató szerepet is játszó — értékeiként kel! számon tartanunk. A Major nyomában fellépő tehetséges fiatalok közül a sokoldalú Deák Ferenc (1938) már I 959-ben felhívta magára a figyelmet Éjféli halász c. kétnyelvű verseskötetével, amelyet novelláinak két gyűjteménye (Rekviem, 1961.; A Nap gyökerei, 1965.) követett. Közben fest, rajzol — műveit általában maga illusztrálja —, kerámiákat készít az újvidéki iparművészeti középiskola egykori növendéke. De figyelmet érdemelnek drámai kísérletei: a HID-ban publikált hangjátékai (Utazás a negyedik dimenzióba, 1965.; Nosztalgia vagy mi 1968.; A vak trió, 1969.) és az Áfonyák (1968) c. verses drámája, amelyet az elmúlt években szép sikerre! vitt színpadra a Szabadkai Népszínház magyar társulata. A Rekviem c. kötetben találjuk a szerző máig legjobb elbeszéléseit, amelyek javarészt gyermekkori élményekből táplálkoznak, ezer szállal tapadnak a valósághoz, s szinte egytől-egyig a modern világban élő embert kegyetlenül fojtogató magány és közöny ellen íródtak. Á sleppen elbeszélője a háború utolsó évének borzalmas „halottakkal teli” őszét idézi fel, a sleppet, a rakodómunkásokat, köztük az „idegest”, aki rejtélyes batyujában négyéves kisfiát rejtegeti. A nagy művészi erejű írás legmegdöbbentőbb részlete a kis Batyu halálának ieírása, akit a felnőttek közt eldurvult és közönyössé vált, „sértődött” gyermekelbeszélő pusztított el. A háború iélekölő és jellempusztító hatását ábrázolja Deák a Heteseső kezdetekor történt és a Találka a folyókanyarnái c. elbeszéléseiben, de ez kísért A gyermekek mindig mást játszanak-ban is, amelynek beteges fantáziájú kisfiúja

46