Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - HORIZONT - Benkő Ákos: A jugoszláviai magyar próza „új hulláma”

lalkozunk, de a viszonylag teljesebb pályaképek kedvéért gyakran át kell lépnünk a műfaji határokat.

Major Nándor (1931) fellépésével kezdődik a jugoszláviai magyar irodalomnak az a fejlődési szakasza, amelyre feltétlenül oda kell figyelnünk. Major még az ötvenes évek első felében kezdte irodalmi pályafutását, de már első novellás kötete — Udvarra nyílik az ablak ( I 956) — jelzi a változás kezdetét, a négy elbeszélést tartalmazó 1959-es HÍD-dí- jasVereséget pedig nyugodtan tekinthetjük a prózai„új hullám”első rangos teljesítményének. Ezekkel a — sartre-i értelemben — tételes elbeszélésekkel nemcsak új szemlélet mód és stílus, hanem a filozófia is bevonul a vajdasági magyar irodalomba. Alighanem a kötet legkiemelkedőbb írása a mesteri felépítésű Az áldozat. Hősnője egy 29 éves szállodai takarítónő, akit főnöke elbocsát állásából, mert egyik vendéggel, egy szerelővel töltötte az éjszakát. Még ugyanezen a napon megmenti a szállodaigazgató kislányának életét, ő maga azonban a vonat kerekei alá kerül és meghal. Körülbelül itt érne véget egy hagyományos, csattanóra épülő novella. De nem Az áldozat, amelynek további fejezeteiből megismerjük a hősnő „világát”, előtörténetét és közvetlen környezetét: a szálloda igazgatóját, a portást, a pincért, a szerelőt, a kalauzt és a lány anyját. Érzelgősségnek, hatásvadászatnak semmi nyoma. így, csakis így lesz egy első pillantásra banálisnak, sőt „jól kitaláltnak” tűnő történetből — amelyben a végzet, a véletlen nagy szerepet játszik, akárcsak a szerző többi elbeszélésében— mély emberismeretről valló, hiteles, kivételes élményt nyújtó kis remekmű. A Magányban egy fürdőruha jelenti a végzetet a hősnő számára. A történetet egyes szám második személyben elmesélő varrónő egy fiatalasszonynak varrta a fürdőruhát, aki másnap vízbe fulladt. Ettől a perctől fogva az asszonyka férjének tekintete — pontosabban e tekintet vélt jelentése — szüntelenül kínozza a varrónőt, aki eladja házát, elköltözik a városból, idegei felőrlődnek, lánya elzüllik ... Tulajdonképpen lelkiismereti drámával állunk szemben, mert a hősnő cinkosa volt a fiatalasszonynak a házasságtörésben, a férj pedig csak azt szerette volna megtudni, hogy kifizette-e a felesége azt a bizonyos fürdőruhát. Életből ellesett hétköznapi tragédia az ítélet, amelynek gázoló sofőrje éveket töltött börtönben. Áldozata — akinek lábát amputálni kellett — teljesen elzüllik, sorsjegyárusként tengődik, de a megszállottak kitartásával várja a leszámolás óráját. Amikor aztán végre találkoznak, nemcsak a bosszú marad el, hanem hóhér és áldozat szinte meghitt, baráti viszonyba kerülnek. A kötet negyedik elbeszélése, a szürrealista elemekkel átszőtt Az üldözött elhibázott írás. Egy dohánycsempész fantasztikus éjszakai kalandjával ismerkedünk meg, egy olyan anti-hőssel, aki a társadalom áldozatának szerepében tetszeleg, noha sorsát saját hitványságának köszönheti. A szerző az üidözöttség ábrázolását ad abszurdum viszi, s közben a probléma társadalmi oldaláról megfeledkezik.

Major későbbi elbeszélései — amelyek kötetben csak 1967-ben láttak napvilágot a Büntetés c. válogatott gyűjteményben — hasonló témakörben mozognak, sötét világot tárnak az olvasó elé. Közben az író a modern világirodalom egyre újabb művészi kifejező eszközeit veszi birtokába. Már a Magányban is láttuk, hogy — feltehetően Bútor Módosulásának példájára— milyen nagyszerűen alkalmazza az egyes szám második személyű előadásmódot, amelynek segítségével az események átélésére készteti az olvasót. Ugyancsak a francia „nouveau roman” hatását véljük felfedezni az önzés és az irigység ellen írott A játékban, amelyben egy doboz gemkapocs csaknem olyan fontos szerepet játszik, mint három hivatalnok. „Milyen gyámoltalan is az ember — olvassuk az elbeszélésben —, milyen végzetesen hatalmukba kerítették a tárgyak, a dolgok. A végzet, a magány, az elidegenedés uralják ezeket az írásokat. A Feledés például egy jobb sorsra érdemes — érdemes? — tanyai tanítónőről szól, aki kikerülve az iskolapadból, „föllépett a tanyai iskola dobogójára, hogy aztán ott veszejtse a világ.” A Remény címe akár Reménytelenség is lehetne, hiszen a magányosan élő falábú portás reménytelen vállalkozásba fog, amikor a züllött kis utcagyereket megpróbálja jó útra téríteni. Az Útvesztő egyidejűleg boncol filozófiai, lélektani, sőt esztétikai problémákat, a regényíró problémáit. Hadd utaljunk itt a szerzőnek Egy regény befejezése c. írására (Új Symposion,46.), amelyben a FÓRUM 1968-as nagy regénypályázatára írt — e sorok írásakor a mintegy tucatnyi kiadásra javasolt regény közül még egyik sem jelent meg könyv alakban — Hullámok befejezési lehetőségeiről értékezik. Az Útvesztőben az újonnan kinevezett mérnök-igazgató és az üzempszichológus beszélgetéséből kerekedik ki a meglehetősen bonyolult történet, amelynek középpontjában az emberi magatartás megítélésének komplex, nagy felelősséggel járó és mindig veszélyes feladata áll. Miért követjük el leggyakrabban éppen a legsúlyosabb hibát? — teszi fel az író a kérdést, amelyet mindjárt meg is válaszol: „A folyamatos emberi cselekvést részeire bontjuk, nevezetesen tettekre, s úgy véljük, elég a tetteket külön-külön láncolatszerűen megítélnünk, nem pedig magát a folyamatos cselekvést... Voltaképpen egyetlen történetnek sincs eleje vagy vége: csak kificamodott műveltségünk, alkalmasint mihaszna literátorok