Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - Major Máté: Szent Antal u. 67.

faláig. (Nemrég rájöttem, hogy ez a ház nem a tipikus fordított „L” beépítéssel létesült» hanem csak az utcai fronton, szomszédtól-szomszédig egy hasábban). Ettől az oromfaltól, amint említettem már, tömör deszkakerítés húzódott egészen a mi telkünk szintugrásáig. Ebben a kerítésben csupán egy ajtó szakította meg a folytonosságot. Születésem előtti időben ugyanis — ezt is említettem már — itt lakott Schnitzler bácsi, a daliás honvéd huszártiszt első feleségével és leányával, aki, Apámmal barátságba keveredvén, a két család közötti érintkezés megkönnyítésére (főleg tüdőbajos asszonya miatt) ezt a megoldást választotta. Ez az ajtó aztán a Posta néni idején is megmaradt, ezen jártunk át Mock Sári és én játszani egymáshoz. A deszkakerítést a mi oldalunkon jázmin- és orgonabokrok kísérték. A „dísz”-kert közepén, szemben a bejárati kapuval nagy, ovális virágágyás díszlett, főleg rózsafákkal teleültetve. Az oválist a szokásos, színes, fejjel lefelé a földbe dugott szódásüvegek sora helyett egyszerű, élére forgatott és negyvenöt fokban megdöntött, egymásra támaszkodó téglákkal szegték, aminthogy nálunk a rózsatöveket támasztó karókat sem a szokásos, színesre foncsorozott, mulatságos torzképeket tükröző, kisebb-nagyobb üveggömbökkel díszítették, hanem, mint mondtam már, fehérre mázolt törzs felett pirosra festett fejekkel.

E virággrupp és a ferdén bevezető járda közötti területen, az akkori kemény teleken, jégpályát létesítettek. A grupp és a járda szegélyét elől és hátul kályhasalakból és hamuból épített kis gátakkal kötötték össze, s az így kialakított tükröt vízzel árasztották el. A kis- kocsisnak volt feladata, hogy az azonnal megszilárduló felület jegét, napról napra, rózsával ellátott kannából öntözze, és újból meg újból felhizlalja. Délutánonként a „nagy”-ok, nővérem, fivéreim meg barátnőik és barátaik vidám korcsolya-partikat rendeztek ezen a házi jégpályán. Én persze nem merészkedtem rá, legfeljebb korcsolya nélkül csoszogva, de később sem tudtam-mertem igazán korcsolyázni.

Az említett virággrupp mögött közvetlenül és mellette, dél felé kissé előbbre, jórészt orgonabokrokból álló, zöld „beépítés” következett, az előbbinek közepén néhány fenyőfával. A déli bokorcsoport staffázsa előtt helyezték el nyaranta a máskor az üvegezett folyosó ,,könyök”-ét bútorozó, vesszőfonású és fagarnitúrát, mely itt a vendégfogadás feladatának betöltésére is igen alkalmasnak bizonyult. Látom a felejthetetlen képet (kár, hogy fényképem nincs róla) amint Anyám,fiatalon, mosolygósán, világos színű, ilyen vagy olyan díszű, földigérő „slafrok”-ban (ez nem „hálókabát” volt), egy járásbírósági einök nejéhez illő méltósággal és kedvességgel fogadta, telepítette le, kínálta uzsonnával és itallal a gyönyörű, frissen öntözött, hűvösséget és virágillatot párolgó kései nyári délután „társaságbeli” vendégeit.

E bokorcsoport mögött és a gyümölcsös-veteményes kertet elválasztó támfal előtt, a kerítés közelében, álott a „filagória” vagy más nevén „szaletli”. Ez hatszögű alaprajzon, a szögletek oszlopaitól tartott, sátortetős faépítmény volt. Az oszlopok között mellvéd, s az ennek belső oldalára szerkesztett deszkapad futott körbe, mely csupán a bejárat két oldalán szakadt meg. Ebben afilagoriában, nyaranta, nagy asztal (körasztal) mellé telepedve, ebédelt, vacsorázott az akkor még teljes létszámú, hattagú családi (kilencen lehettünk volna, de három testvérem picikorában meghalt). Különösen az esték, a vacsorák hangulatára emlékszem. A mindig fehér abrosszal terített asztalon két viharlámpa — üvegbúrá- val védett két szál gyertya — égett. A legegyszerűbb fehér porcelán tányérok mellett sötét, szarunyelű eszcájgok feküdtek az egyik oldalon, a másikon a fehér szalvéta. Talán csak az enyém volt, bizonyos, praktikus okokból .tarka (piros-fehér mintával, ha jól emlékszem). Az asztalon csillogott a metszett, hasas, literes borosüveg, általában fehér borral töitve, mellette színes üvegben a szóda, sötétzöldben az ásványvíz, (rendszerint) „málnási”, és kancsóban a „síma” víz. Körülültük az asztalt — én alighanem a magas (kettéhajtható és földszintessé, szék- és asztal-együttessé alakítható) gyerekszéken — és olyan finomakat ettünk és ittunk, mint talán soha azóta. (Nekem volt egy saját szerzeményű koktél-receptem, mely akkori megfogalmazásban így hangzott: „Bort, szódát, vizet, málnásit”. Vagyis minden az asztalra állított italból mixeltettem innivalómat, de még a sorrendhez is ragaszkodtam, s ha nem eszerint csinálták, visítottam és nem ittam meg). Ettünk, ittunk, a felnőttek beszélgettek. A lámpa körül sok-sok éjjeli lepke, bogár röpködött, csapódott neki az üvegnek, s ha felül beleesett, vergődött és égett halálra. Künn pedig, a filagória körül sűrűsödő estében, hangtalan suhantak a denevérek. Aztán megkondult az estéli harangszó, mely a közeli kálváriáról s a távolabbi barátok tornyából is idehallatszott. A takarodó muzsikáját már talán nem is hallottam, elálmosodtam, és aludni vittek.

A ,,dísz”-kertet a gyümölcsöstől is egy bokorsor választotta el. Ez előtt — az épület felőli oldalon — az év egy szakában néhány öl fa — a konyhai tüzelő és, részben, a téli fűtés anyaga — állott, magas kubusba rakva. Aztán egy nap megjelent két favágó, aki egymás után rakta, s néhány darabba fűrészelte a hasábokat, végül egy fatönkön fejszével felaprította, és az istállóba hordta. Ide a hátsó részre, nyáridőben .gyakran kihozták a ,,kotlá”-t a mosókony37