Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - Major Máté: Szent Antal u. 67.

hábó!, tüzet raktak belé, és paradicsomlevet, szilvalekvárt és hasonlókat főztek — illatuk belepte az egész kertet —, vagy éppen nem illatos zsiradékmaradványokból és „szódá”- ból háziszappant csináltak. A párádicsőmíevet fehér, literes, a szilvalekvárt több literes kövér üvegekbe töltötték, az előbbit dugaszolták és piros pecsétviasszál zárták, az utóbbit előzőleg vízben áztatott „dunszf’-papírral és cukorspárgával lekötötték. A szappan hűlő masszáját pedig szétszedhető fakeretek közé öntötték, s amikor megszilárdult, zsineggel vagy dróttal kockára vágták. A háziszappant főleg mosáshoz, de olykor mosdáshoz is használták.

Itt, ebben a kertrészben, ugyancsak nyáron, a nappali nagy étkezőasztalon gyúrták a tarhonyatésztát, hogy aztán különböző lyuknagyságú rostákon nyomják át, a különböző ételek megkívánta nagyságúra. A kész, még puha tarhonyát nagy, egyébként gyümölcs (alma, körte, szilva) szárítására használt, aszalókosarakban kitették a napra, amíg kőkeménnyé nem száradt. Aztán — kaliber szerint — fehér vászonzacskókba került, s a spájzban, szeíiős helyen, felakasztatott. Ugyancsak nyaranta padot tettek a napra, s rajta végigállítgatták a nagydarab kenyérrel, kovásszal, kaporral elkészített, finom kovászos uborka nagy, háromöt literes üvegeit. (Anyám mesélte — én nem emlékszem rá —, hogy egyszer, őrizetlen pillanatban kis játékkalapácsommal sorra lékeltem az üvegeket. Amikor meghallották az apró ütéseket, és a rájuk következő üvegcsilingelést — ami feltehetően igaz zenei örömöket okozott nekem —, már késő volt. Ez is egyike lehetett ama kísérleteknek, melyeket természetszerűen minden kisgyerek végigcsinál, hogy kellő tapasztalatokat szerezzen a valóság dolgairól.)

A gyümölcsös- és veteményeskert négyszögét,amint említettem, vegyesen léc- és deszka- kerítés övezte. Azon az oldalon, (az északin) melynél László Öcsivel, Teliér néni unokájával, többek közt az absztrakt plasztika szépségét fedeztük fel, kétségtelenül léckerítés voit. De ezzel szemközt is,a déli oldalon, legalábbis azon a deszkakerítést folytató darabon, melyhez Posta néniék felől egy fészerszerű, fedett-nyitott építmény csatlakozott. Mert itt is a kerítésen át játszottunk Mock Sárival, azután, hogy a kettőnk közti testi különbségek tanulmányozásának irányában némi kísérleteket tettem, s ez az illetékes felsőbb hatalmak konzervatív erkölcsi-nevelési képzeteit zavarta.

A gyümölcsös-és veteményeskert egyébként szimmetrikus,sőt centrális elrendezésű volt. Közepén hatalmas diófa állott, a kerítés mentén pedig gyümölcsbokrok húzódtak, déli oldalon málna-, hátul ribizli- és a piszkebokrok. A hossz- és keresztirányú szélesebb fő-, és keskenyebb mellékutak közrefogta ágyásokban krumpli, zöldborsó, bab, kukorica, karalábé, káposzta és földieper termett, de gyümölcsfák is álltak, sárgabarack-, („édes”, „cirmos”, „bőr”, és ki tudja még milyen) alma-, birs-, körte-, cseresznye-, meggy-,szilva-, és ringlófák vegyesen, emlékezetem szerint évről évre remek, bő és ízes terméssel. Ebben a kertben az év nagy részén mindig akadt valami finom ennivaló, és akkor a gyümölcsök még zöld korukban is nagyon ízlettek. (Ettek már kőkemény és fanyar zöld barackot, melynek még fehér a magja? Összefut a nyál a számban, ha rágondolok).

A ház végében, de már a gyümölcsöskert szintjén, az oromfal és a Teliér néni felöli léckerítés vinklijében, mindjárt a szemétdomb mellett volt az emeletes ketrecből és az ugyancsak léckerítéssel szegett, nagy kifutóból álló — számomra talán még a kertnél is attraktívabb — háziállattartó-nevelő intézmény. Kis és nagy csirkék, tyúkok és egy-két kakas, kis és nagy kacsák, gácsérok, kis és nagy libák, gúnárok népes társadalma nyüzsgött itt ösz- szevissza, és egy időben kis és nagy nyuszik serege is. Naphosszat hallatszott e különböző házi madarak békés csipogása, kárálása, kotkodácsolása, nem utolsósorban a kiskakasok mutáló és a nagyon harsány kukorékolása, a kacsák hápogása, a libák gágogása, a gúnár sziszegése, Etetéskor ez a mohó zabálás, lefetyelés, az ételért való veszekedés zajává váltott át, amikor pedig egy-két-néhány szerencsétlen madár fazékbaszánó kiszemelésére, befogására és nyakának — mit tagadjuk — éles késsel kegyetlen elvágására került sor, a riadalom, a rohanás, a csapkodás és a vergődés pánik-zajává.

De a kert — mindkét kert — faunája ennél jóval gazdagabb volt. Az este röpködő denevéreken kívül nappal galambok, fecskék, verebek, „pipiskék”, fekete- és sárgarigók, harkályok, „büdös” (búbos) bankák, szarkák és — ősszel, télen — varjak, de ki tudná felsorolni a röp- döső meg-megülő, porban ugráló és a maguk nyelvén állandóan fecsegő és daloló, fütyülő madarak seregét, melyek benépesítették a fák, a bokrok, az egész növényzet dús és szövevényes világát. Mindezek, természetesen, nagy szorgalommal fogyasztották — hasznot, kárt egyképpen okozva—a különböző magvakat, a részükre szórt morzsát és egyéb eledelt is. És mindenekfelett a rovarokat. Istenem, mennyiféie kisebb és nagyobb, gyalogló és repülő bogár élt ebben az óriási birodalomban, melynek minden zegét-zugát egyetlen nap sem tudtam teljesen bejárni! A dongó legyek, a zümmögő méhek, darazsak, a hegedülő szúnyogok, a cirpelő tücskök, a némán vonuló hangyák, a kis piros, fekete pettyes ,,katicá”-k, meg a imbolyogva szálló fehér és tarka pillék, szitakötők, aztán a cserebogarak, az útálatos !ó33