Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - Major Máté: Szent Antal u. 67.

Amikor a második lovacska is eltávozott tőlünk — élve vagy halva, nem tudom — a kocsi is vele ment, a kiskocsis is, s az egykori istálló új funkciót, sőt funkciókat kapott, Ezek közül a mángolás funkciója a legemlékezetesebb. A mángoló egy hatalmas kenyérfaalkotmány volt, magas alsó résszel, melynek felső, simára csiszolt lapján, egy a közepén magasodó kalodában, hengereken gördülő lapos láda — „kocsi” — helyezkedett el, hatalmas, kemény kövekkel teljesen megrakva. A mángolás úgy történt, hogy a hengerekre — egy pecekkel felbillentve a „kocsi”-t — feltekerték a mosott textíliákat, s aztán a súlyos szerkezetet ráeresztve ide-oda tologatták. Kedvelt szórakozásom volt, hogy munka közben rátelepedtem — pontosabban telepítettek — a ,,kocsi”-ra, s én — vidáman kiabálva — a magam súlyával is segítettem, hogy a mángolás minősége minél jobb legyen.

A járulékos helyiségek sorát a mosókonyha zárta, benne a „kotlá”-val, melyben „kifőz”- ték, a lugzóval, melyben áztatták a fehérneműt, a bakkal, melyre a nagy teknőt helyezték, és a nagymosás minden egyéb kellékével. (A kimosottakat nyáron a kertben, télen a padláson teregették.) Mögötte, a traktus hátsó részén, egy kisebb kamraféle volt, ablakkal a gyümölcsöskert felé. Ez is olyan lomtárféle lehetett, de emlékszem, hogy egy időben a legnagyobb testvérem, Laci bátyám különszobája volt — talán ott is aludt, nem tudom. Mindenesetre itt készült, 1909-ben, az érettségire, osztálytársával és barátjával, Schwerer Tón ivat. Az oromfal mellett úgy, hogy a gádor belenyúlt a mosókonyha iégterébe, volt a lejárat, mely a padlásnál is titokzatosabb, az épület egésze alatt végighúzódó, nagy- nagy pincébe vezetett. (Már említettem, hogy a házat bérbeadó Szuszich bácsi szőlőbirtokos volt.) A pincét persze mi aligha használtuk ki, a két-három felfelé szűkülő, fa zsíros- bődön, (melyeket deszkadarabokkal és a fülein átdugott bottal lehetett zárni), az egyik fal mentén homokba ágyazott zöldség és néhány palacknyi meg egy akóshordónyi bor (Apám névnapján kishordó sör is került melléje) nem foglalt túl sok helyet benne.

A mosókonyha előtti szakaszon a járdaburkolat kiszélesedett, és a tetősík, esésében csendesítve, a szélén fa oszlopgerendás-szerkezettel aláfogva e rész fölé ereszkedett, hogy a hely különböző házkörüli manipulációk elvgézésére váljék alkalmassá. Emlékszem rá, hogy Do Ifi bácsi (Anyám bátjya) egy bográcsot az előbb említett gerendaszerkezetre függesztve, szabad tűzön, sokféle halból (és metélttel) milyen csodálatos halászleveket főzött ezen a helyen. Még az egyik alkalomra is pontosan emlékszem: Nagypéntek volt, a szigorú böjt napja, és mi — böjt ide, szigorúság oda — hatalmasan belaktunk eme nemes bajai eledelből. (Sehol nem tudnak ilyet csinálni!)

E manipulációs rész, már egészen a „szakadék” szélén volt, tehát ott, ahol a telekszint kb. egy méterrel lefelé, esett. Ezt az esést éles vonalban rajzolta ki egy téglából rakott támfal, melynek közepén, ugyancsak téglából rakott lépcsőn, lehetett lemenni a gyümölcsös- és veteményeskertbe. Már a kert szintjében, a manipulációs rész aljában, volt az ugyancsak körülfaiazott szemétgödör, amelybe a felső szintről zúdították a háztartási hulladékot. Valószínű, hogy nagy időközökben ezt is kiürítették, de egyetlen ilyen aktusra nem emlékszem. Alighanem bűzös, a legyek-férgek ezreit nevelő és tápláló „intézmény” volt ez, de senkit sem zavart. Engem sem. A higiéniára abban az időben nem voltak nagyon érzékenyek az emberek, az „úriember”-ek sem.

A ház után szeretném röviden bemutatni gyerekségem első hat esztendejének valóban nagyszerű birodalmát, a felső és az alsó, a „disz”- és a gyümölcsös-veteményes kertet. Talán a ház hátsó bejárójától kezdve járjuk körül ezt a birodalmat.

Az üvegfolyosó hátsó végéből a kertbe, (illetőleg a hátsó, keskenyebb beépítés melletti járdára) lehetett jutni. A csatornalefolyó alatt álló, esővízgyűjtő lúgzónái, (melyben, a víz huzamosabb állása idején, különös, hol elmerülő, hol csapkodó-kígyózó mozgással a felszínre emelkedő állatkák tenyésztek), balra fordulva, keskenyebb, kővel burkolt járda vezetett ferdén az utcai bejárathoz. Azt a háromszöget, amit a ház lakórészének két egymásra merőleges szárnya és a járda zárt közre, sűrű növényzet töltötte ki. A fal mellett lécvázra felfuttatott szőlő, a háromszög átfogója, a járda mellett húsoslevelű „békavirág”, e kettő között pedig nagyvirágos növények, különböző dáliák és rózsák éltek. A rózsavesszőket, melyeket tavasszal-nyáron piros fejű, fehér karók támasztottak egyenesre, ősszel karótla- nították és a talajhoz hajlították, hogy földdel borítsák a tél szigorúsága elleni védelmül. (Emlékszem, egyszer, amikor az alkalmi kertész éppen befejezte itt az elföldelést, lovacskát játszva — én voltam ló és lovas egy személyben —, nyerítve felnyargaltam egyik ilyen dombocskára. Kikaptam. Maga a kertész, akinek éppen produkálni akartam magam, rótt meg, és én nagyon meg voltam sértve).

A kétszárnyú utcai nagykapu mellett, dél felé, állott a szivattyús kút, az akna felett faburkolással, ennek közepén felmagasodó öntöttvas csővel, melynek egyik oldalán lógott a húzó, másikán meredt előre a kifolyócső. Azt hiszem, hogy a húzót életem e szakaszában nem értem fel. A kutat nyáron üdezöld tamariszkbokrok fogták körül, melyek aztán továbbkísérték az utcai kerítésfalat egészen a déli szomszéd, a Posta néni házának vakorom36