Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Major Máté: Szent Antal u. 67.
itt helyezkedtek el egymás felett a „rerni”-k (sütők), míg alul fülkét létesítettek a tűzifa tárolására (és a svábbogarak örömére). A szoba melletti falnál, merőlegesen a külsőre, nagy, lábas láda állott, mely napközben a konyhai műveletek asztalául szolgált. Este azonban fedelét le lehetett venni, amikoris előbukkantak a tarka ágyneműk, melyek közt, hosszú ideig, Lotti néni — Anyám háztartási támasza — aludt. Volt a konyhában még egy alacsonyabb, négyszögletű asztal, a hozzá tartozó két hokkediivel. Az asztalon, megfelelő dézsa alkalmazásával, folyt, többek közt, a mosogatás. Kellett lennie itt egy konyhaszekrénynek, az étkezési és főző edények meg a „közönséges” eszcájgok tárolására, de nem emlékszem, hol s hogy milyen volt. A konyha szolgált egyébként fürdőszobául is. Péntek esténként valahonnan becipeltek, s közvetlenül a jó forró tűzhely mellé állítottak egy nagy, kívül kékre mázolt, kissé megkopott bádogkádat, melyben a nagy fazekakban forró vizet megfelelő mennyiségű hideggel elegyítették. Mivel a kádon nem volt lefolyó, ürítése — merítéssel — még nehezebb volt, mint megtöltése, s ezért a családtagok, ha nem is mindenki, hierarchikus sorrend szerint, egymás némileg felfrissített fürdővizében folytatták a tisztálkodást. Mindenesetre Apám fürdött először. Én is kivételes elbánásban részesültem, mert amíg itt laktunk — hatéves koromig — (s lehet hogy aztán is, még egy ideig), külön kis vörösbarna bádogkádban füröd- hettem, melyet az említett mosogatóasztalra állítottak. A mosdatás inkvizíciója előtt szerettem fürdeni, mert mindenféle kellékekkel egy darabig pancsolhattam a vízben. Az attrocitások („jaj, a szemembe ment a szappan!”) elszenvedése után azonban Anyám egy nagy lepedőt terített rám, s bevitt a szobába. A spájz, nem emlékszem, hol volt. Lehet, hogy mindjárt a konyha mellett, bár az élelmiszerek egy részét — zsírt, zöldséget, ilyesmit — a pincében tárolták. A konyha mellett azonban, kívülről, a szabad térből nyílóan, kétségtelenül ott volt a „C” —,,W” nélkül. „Klozet” helyett népiesen „reterát”-nak hívták, s ez érzésem szerint jobban kifejezte „tartalmát és formáját”, mint a túlzottan finom „árnyékszék”. Ehhez a helyiséghez semmiféle emlékem nem fűződik, mégpedig azért, mert sosem jártam benne. Akkor még ugyanis, s még jó darabig, — ha jó! emlékszem tíz éves koromig — egy mobil (innen a neve?: mobil—mobili—obili stb.) alkalmatosságot használtam, tekintettel a tekintendőkre. Gyermeki voltom ilyen óvása a „C” megpróbáltatásaitól bizonyos komplikációkkal is járt, mert ha később — főleg kisiskolás koromban — nem volt más választásom, mint a „C” használata, inkább a — végső megoldást választottam. A „C” után egy nagyobb helyiség következett, mely előbb istálló és kocsiszín, később mángoló és lomtár szerepét töltötte be. Úgy rémlik, a feljáró is innen indult házunk egy titokzatos részébe, a padlásra. (Micsoda kincseket tudnék ma onnan kibányászni!) Istálló korában itt lakott Csinos, később Bogár, s vele lakott — egy légtérben — a kiskocsid, egy szállás-, vagy homokvárosi parasztfiú, aki az állat melletti munkákon kívül a ház körül is tett-vett. A Csinos, emlékezetem szerint, barna lovacska volt, a Bogár még kisebb és sötétebb, majdnem fekete. Uttóbiról fényképem is van, melyről tudós barátom, Kasza László (a veszprémi remek állatkert igazgatója) megállapította, hogy ma már nem létező tarpánszármazék volt. A lovacskák úgy kerültek hozzánk, hogy élt egy valódi püspök nagybácsink (Apám nagybátyja), akinek kedvence, úgy látszik, (miként Apámnak is), a nálam tíz esztendővel idősebb Imre bátyám volt. Mert Őt ajándékozta meg előbb az egyikkel, aztán mivel ezzel nyilván valami történt (nem tudom, mi), a másikkal, és természetesen a hozzájuk való kis kocsival. (Később, 1909-ben én is kaptam tőle valami különleges ajándékot. Egy négykerekű biciklit, melyet kézzel kellett hajtan), és lábba! kormányozni, s alighanem az első ilyesféle közlekedési eszköz volt Baján.) Úgy rémlik, mindkét lovacskával személyes ismeretségben voltam. Az első, a Csinos már a házban lakhatott, amikor megszülettem. Az említett fénykép — melyet későbbi sógorom, Prigly Feri, 1907. dec. 27-én csinált szülőházam „dísz”-kertjének fagyos-havas előterében — azt valószínűsíti, hogy Bogár talán ez évben, karácsonyi ajándékként érkezett hozzánk. A képen a lovacska áll premier plánban, befogva a kis kocsiba, A bakon jobbról akkor tizenhárom éves Imre bátyám ül, bársonygalléros télikabátban, körkörösen begyűrt, széles karimájú, valódi felnőtt-kalapban, s fehérkesztyűs kezében feszesen tartja a gyeplőt, mint egy igazi „úrkocsis”. Mellette én ülök — háromévesen — barna bárányprémgalléros télikabátban, ugyanilyen kerek prémsapkával fejemen. Kettőnk lábát világos színű, vastag takaró borítja, s ki tudja, alatta talán lábzsák is van. (Ez a belül prémes ruhadarab akkor, a nagy telek és az egy-két lóerős, nyitott kocsik, szánok idejében, divatos és hasznos kiegészítő alkalmatosság volt.) A kocsi hátsó részében, pontosan a hátam mögött a kiskocsis ült bekecsben, és rejtve a mozdulatot, tartott hátulról, nehogy valamiképpen lepottyanjak. A kocsi egyébként szabályos, bár kicsinyített homokfutó (Sandlaufer)-féle volt, a hátsó részén, a kerekek fölé hajló két sárvédő között kétlépcsős felhágóval. A bakrajutáshoz az elülső kisebb kerekek agyát és peremét kellett igénybe venni. 3* 35
