Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Major Máté: Szent Antal u. 67.
a legelső sorban Pierre így kiált: isten veled Ninon .. (s itt valami megint hiányzik) ........csöndes jó’jszakát”. (A második vagy harmadik strófában a „bátor csapatok” visszatértek, de Pierre már nem volt köztük, és Ninon szíve — meghasadt.) Nővérem ült a zongoránál risellyő- (valahogy így ejtették Richelieu nevét) hímzésű fehér ruhában, s én — némi magamkéretés s bizonyos ígéretek kivárása után — vékony gyerekhangon elénekeltem egész műsoromat. Bizony isten „cukros”, „hercig” meg ilyesféle voltam — amint ez szereplésem után egyhangúan kiderült. A szalonban — természetesen — a szalon-bútor volt, mely egy kis asztalból (lehet, hogy ezen hevertek a már említett díszalbumok), egy kanapéból és négy fotelből állott. Ezek mind kerekeken gördültek, és zöldes színű, bársonyszerű, mintás huzattal voltak bevonva. (Igen tartósnak bizonyultak, nővéremnél van valami belőlük, s mivel alighanem még a XIX. századból valók, minimum hetven évesek.) A szalon dísze egy tetőtől-talpig aranyozott, keskeny márványpolccal kombinált, alul-felül tükrös, neorokokó alkotás volt, a márvány lapon elegendő hellyel porcelán és egyéb anyagú nippek számára. (Egyre jól emlékszem. Valódi japán vagy kínai, zsírkőből faragott majomcsoportot ábrázolt, valódi japán vagy kínai házalótól vásároltatott, és valószínűleg — Németországban gyártatott.) A tükör a sezlon két ablaka között, de az is lehet, hogy oldalt állott. A szalonhoz csatlakozott, harmadik utcai szobaként, az ugyancsak kétablakos ebédlő, hossztengelyével merőlegesen az utcára, és mint részben már a belső szárny tartozéka, az utcai traktusnál nagyobb mélységgel, úgyhogy a folyosóról a főbejárat tengelyében nyitott ajtón lehetett megközelíteni. Ez az ebédlő csak vendégfogadásra, etetés-itatásra szolgált, olykor hétköznapokon is, de főleg ünnepeken. Ilyen ünnep volt Apám névnapja is (Anyámé nem). Középen állott, ugyancsak a hossztengely irányában, az ebédlőasztal, melyet két végén ki lehetett húzni, és pótdeszkák beiktatásával hatszemélyesből tíz vagy tizenkét személyessé bővíteni. A bútorzathoz tartozott egy nagy, alul háromajtós szekrény, felül, két „tabernákulum” között, polcos résszel, ahol díszedények sorakoztak. Ilyenfélék lógtak kétoldalt a falon is. Két köralakúra emlékszem, kerámiák voltak, sárga színű, plasztikus, figurális dísszel, barna szegéllyel. A két „tabernákulum”-ban főleg poharak tároltattak, de az alsós meg a tarokkkártyapaklik is itt kaptak helyet, és az Apám, jórészt kizárólagos, használatára ott őrzött „senft”-es üveg. Az alsó szekrényrész polcain zsúfolódott az ünnepi edénykészlet, a dekoratív kékmintás, fehér rokokó porcelán tányérok-tá- lak stb. meg a piros Bourbon-liliomos, sárga kávés-süteményes garnitúrák (egy-két darabjuk még ma is megvan nálunk). Az e fölötti fiókokban volt az ezüst eszcájg minden tartozékával, (így a kis iksz-lábú támaszokkal, melyek különösen a már használt eszközök szeny- nyezésétől óvták a damaszt abroszokat). A fiókok feletti márványlap alól még egy konzolos lemezt lehetett elővarázsolni a tálalófelület bővítésére. Az ebédlőasztallal párhuzamosan, a szomszéd felőli határfal mellett, terpeszkedett a nagy dívány, mely színes-mintás plüsshuzatával emelte a szoba fényét. Alsó részében fiók volt, különböző holmik részére, szintén plüsstámláját pedig impozáns felépítmény koronázta, különböző polcos rekeszekkel, melyek ismét mindenféle csecsebecsék (és megfelelő mennyiségű por) befogadására voltak igen alkalmasak. Az utcai két ablak között állott a „trümó”, valójában egy tükrös, márványlapos, szekrényes-fiókos mosdóalkalmatosság. Ez azonban itt ugyancsak a reprezentálást szolgálta, belül pedig érdekes és hasznos dolgokat rejtett. Egyik fiókjában voltak a családi és egyéb fotográfiák, köztük — ma már tudom —igen értékes, még a XIX. századból való, felvételek. Ezek közül néhányat, éppen a legszebbeket, Anyám még idejében nekem ajándékozta. A másik fiókban voltak a kesztyűk — mindenféle anyagból, színben és fazonban —, de ott volt a cilinderkefe, a kesztyűtágító és a veszedelmes kalaptűk serege. Lenn az egypolcos, alsó-felső rekeszes szekrényrészben voltak hosszú ideig a női kalapok, azok a malomkerék nagyságú fejfedő csodák, melyeken virágok, madarak, tollak, kerti vetemények s egyéb háztartási cikkek tenyésztek (túrósrétes nem, ahogyan ezt Leacock alaptalanul állítja). Olyan nagyok voltak, hogy miattuk, meg a hegyes végükkel is arasznyira kiálló kalaptűk miatt, az udvarló férfiú csak tisztes távolságban kísérhette hölgyét. Később, amikor a kalapok megkisebbedtek, és másutt is elhelyezhetők voltak, az alsó szekrényben nővéremmel közös zongorakottáink kaptak helyet. (Beethoven és Lehár Ferenc művei békés egymás- mellett-élésben). Az utolsó darab, ami az ebédlőhöz tartozott, a falra függesztett, üvegezett szekrényben éiő-tiktakoló, szép hangon felet-egészet ütő ingaóra volt. Mindeme bútorokat dúsan faragták, díszítették, ezért kellett színes, geometrikus min3 Forrós 33
