Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Major Máté: Szent Antal u. 67.
kétszárnyú, kocsibehajtó nagykapu következett, mellette a gyalogosok kiskapujával, végül az épület főhomlokzata, öt ablakkal. A telket délről a Posta néni házának tűzfala, aztán, a ,,dísz”-kert részen, egyszerű deszkakerítés határolta. Lejjebb, miként az északi oldalon is, léckerítés, hátul, ha jól emlékszem, szintén deszkakerítés zárta gyermekkorom „birodalmát”. Valóban milyen birodalomnyi volt ez akkor nekem! És milyen kicsivé zsugorodott, mikor sok év múltán egyszer belestem a nyitva hagyott utcai kapun. A főépület „L” betűjének szobasorát belső oldalán pillérek közt nagy, szimpla üvegfallal zárt folyosó kísérte. Ennek utcához közelebbi végén volt a fő-, másik végén a hátsó-bejárat. E hidegpadlós — alihanem terrazzo burkolatú — „gang”-ról lehetett az egymás mellett sorakozó és végig egymással is kommunikáló szobák többségébe jutni. E szobák közül csak azok kaptak közvetlen megvilágítást, melyek az utca felőli szárnyon voltak, s így ezek voltak a reprezentáló helyiségek. A szomszédos telekhatáron épült szárny ablakai és ajtói pedig a zárt folyosóra nyíltak. Ezek, a másodlagos megvilágítás miatt, még nyáron is eléggé homályba borultak. A szobákban hajópadló volt, széles deszkákkal, melyet szép sárgára mázoltak, és kifényeztek. A lakást Meidinger-kályhák fűtötték, lehet, hogy nem mindegyik szobát külön-külön, és a mennyezetre függesztett díszes, petróleum-csillárok árasztották el fénnyel, hogy az estéket, különösen a hosszú télieket, csodálatosan lággyá és meleggé tegyék. Amikor emlékezetemben végig-végigjárom gyermekkorom otthonát, ha nem is mindenre, sokra emlékszem. A főbejárat felől elindulva, a folyosóról az első, kis, egyszárnyú ajtón Margit nővérem szobájába lehetett lépni. Ő akkor — 1904—1910 között — 12—18 éves kislány volt, nem dukált hát neki „komplett leánygarnitúra”, s így szobája néhány régi bútordarabbal volt csupán berendezve. E szoba — ha jól emlékszem — oldalfalának tengelyében kétszárnyú üvegajtóval fűződött fel a reprezentatív szobák anfiiádjára, s ez persze meghatározta berendezésének elhelyezését is. A tengelyben állt, a külső fal közepén, az üvegezett könyvszekrény, melyben Apám egész könyvtára helyet kapott. Ez a könyvtár, azt hiszem, megvolt születésemkor is, és később „állomány”-ában már nemigen szaporodott. Tartalmával persze csak később ismerkedtem meg, de nagyjából azért itt is elmondhatom, mi volt benne. Talán két vagy három kettős sorban, egymás mellett és fölött sorakoztak polcain, világosabb kék vászonkötésben, a jogi könyvek — törvénygyűjtemények és ,,döntvénytár”-ak. Aztán már az irodalom következett: a százkötetes jubileumi Jókai- sorozat, Vörösmarty, Arany, Tompa, a bajai Tóth Kálmán meg más magyar költők díszes kiadásainak és a Magyar Remekírók Tárának szecessziós, kék kötetei, végül A magyar nemzet története — tíz kötetben, sok-sok képpel, melyet Szilágyi S. szerkesztett. A könyvszekrény két oldalán egy-egy ágy állt, mellette szabályos, márványlapos éjjeliszekrénnyel, velük szemben, a kétszárnyú ajtó mellett jobbrói-balról pedig egy-egy szekrény. A szoba közepén kisméretű asztal volt, rajta a halványkék selyembe kötött, plakettel dekorált, kétkötetes Petőfi-díszalbummal, egy barna ugyancsak piakettes Munkácsy-kötettel, s talán itt vagy másutt és máskor egy negyedik díszes könyvvel is, mely Bács-Bodrog vármegye közéleti jeleseit mutatta be írásban és képben, köztük Apámat és Anyámat is. A Széchényi és az Akadémiai Könyvtárban működő barátaim megígérték, hogy „felhajtják” nekem ez utóbbit, de e ideig még nem sikerült nyomára bukkanniok. Lehetséges azonban, hogy egy kis emlékezetzavarban vagyok éppen ezzel az egykori leányszobával kapcsolatban, s ez a leírás egyik következő lakásunk hasonlóan szituált és berendezett kis szobájára vonatkozik. A főbejárattól számított második, az előbbihez csatlakozó szoba a „szalon” volt. Ennek déli belső sarkában fekete zongora állott, melyet ugyan „hivatalosan” nővérem tulajdonának tekintettek (akkor minden úrileánynak tudnia kellett zongorázni), de az én gyerek- és ifjonti életemben is jelentős szerepet játszott. Abban az időben, 19 10-ig, ugyan még nem tanultam Bürner Mariska nénitől zongorázni, de úgy négy-öt éves koromban, vendégek előtt, már fel-felléptem mint énekművész. Repertoárom két számból állott. Az egyiknek ilyesféle volt a szövege: „Üres a fészek, elrepült belőle a dalos kedvű, drága kis madár ... (itt pár sor „elveszett”) „az én szívem is, mintha üres ienne, vad, égő kínban fölsajogva fáj, üres a fészek, nincs lakója már.” Második számom egy francia románc volt, ez viszont így szólt: „Csárda előtt megperdül a dob, harcba mennek bátor csapatok, 32
