Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Temesi Ferenc: Gördülő kövek (novella)
fél elem és nem lelem, ajjaj anyám a szép szemed, mert neki jó, ő fiatal egy Fiattal, ó bor, kóbor lelkek szeretője pálinka, konyak és a többi nép. — Szép. Süvölvény gőzhangyák a szélben,szél, szél, szép kaland, adj erőt, hogy másoknak is adhassak, és egyáltalán nem biztos, hogy az istenek megbírják a hátukon a világot, olcsó írónak híg az agyveleje, sőt ezen üzlet negyed osztályú utcán át történő kiszolgálásra kijelölve nincsen. Nem látjátok, csak zabáitok. Alkalmasint ámen. — Képzők, ragok, megrohadok. Haliga balga, hangya gangja, hanga hangja, varangy rangja, harang kalandja . . . — Handabanda, hagyjuk abba! — tört ki a szemüveges. — Te, benned egy költő veszett el. — Remélem, végleg. — Mi bajod? — Csak az, — mondta a szemüveges — hogy nincs kedvem folytatni. — Az a baj, hogy nem csináljuk elég szabadon. — Fenét. Az, hogy az egésznek annyi jelentősége sincs, mint a temetők kapuján a ,, Feltámad unk”-nak. — Áh, minden játékot elrontasz az örök tudatosságoddal! Nagyot húztak az üvegből. Már csak az alján lötyögött egy kevés. — Inkább arról beszéljünk, mért olyan gyöngék mostanában a verseid — kezdte újra a szemüveges. A másik elkomorodott. — Nem tudom. Egyáltalán semmit sem tudok. — Hát én megmondom. Már egyszer akartam veled beszélni erről. Most piás vagyok, azt hiszem elég kemény leszek ... Az egésznek az az oka, hogy nem hiszel igazán a halálodban, a minden-pillanatban-bekövetkezhető halálban, érted? Csak végső lehetőségnek tekinted az írást. Nagyon ritkán írsz, mostanában meg istenemre mondom pocsékul. — De én csak . . . — Pofázol fűnek-fának. Mire jó ez? Könnyítesz a lelkiismereteden. Pedig ha nem megy, hallgatni kell. — Hallgatni . . . Mondd, mindennek tudója, miért nem történik velünk semmi. A szemüveges nem válaszolt. A másik egy hajtásra kiitta a maradék konyakot. Az üveget a fához vágta, mintha az lenne a hibás mindenért. Vadul forgatni kezdte a hintát. — Lehet hölgyek, lehet urak! Erre tessék! Itt látható a világ csodája, a repülő kutya! Három évig ugat, két évig repül — most éppen döglött. Lehet folyvást-folyvást! Méltóztasson naccsöcsös asszonyom! . . . — Te hülye, állj meg! — süvöltötte a szemüveges. Az még gyorsabban forgatott. — Szédülök, te őrült! — Nézd a kormányt, akkor majd nem szédülsz! Csak a kormányt nézd! A szemüveges fel akart kelni ültéből, hogy lefogja, de nem bírt. Végül a másik is megelégelte, leszédült az ülésre. A hinta pörgött tovább, tehetetlenül. — ... Te állat. . . Mért csináltad?! — Ott álltak egy fánál, és mindketten öklendez- tek. Zugó fejjel ültek a pádon. A hinta, mintha iménti önmagát akarná megtagadni, szoborrá merevedett. A fák alig észrevehetően csóválták a fejüket. — Legalább kijött belőlünk. — Csak nem azt várod, hogy megköszönjem! — Azt nem. Adj egy cigit! — Azért egy kicsit erős! — Meg volt bocsátva minden. — Az előbb azt akartam mondani — szólt most nagyon halkan a magasabb —, hogy 27
