Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - Temesi Ferenc: Gördülő kövek (novella)

TEMESI FERENC

„How does it feel How does it feel To be without a home Like a complete unknown Like a rolling stone?“

(Bob Dylan)

Gördülő kövek

Súlyos, lázszínű éjszaka. Nyár volt. Átléptek a játszóteret szegélyező korláton, végigmentek a virágágyak között. Beültek a szűk körhintába, amit a gyerekek csak ,,hányató”-nak hívtak. Közepén földbe betonozott vasoszlop bizonykodott, lapos, kormányszerűen kiszélesedő véggel, amelybe kapaszkodva önerővel lehetett forgatni a bennülőket. A magasabbik félig telt konyakos üveget tett kettőjük elé a kormányra. A másik, aki sötét szemüveget viselt, cigarettával kínálta. Részeg mosollyal fújták ki a csöndet a szájukon.

— Szeretem. Most már egészen biztos vagyok benne.

— De Anna . . .

— Ne mondd ki a nevét.

— Jó. De megmondhatnád végre neki is — nyúlt az üvegért a szemüveges. Ittak.

— Nem volna semmi értelme — mondta a magasabbik, és megtörölte a száját.

— Te tudod.

Egy részeg vonított az utcasarkon, aztán újra csend volt. A gondolatot akár ki is lehetett volna cserélni a fejükben.

— Te, azért állati ez az egész velünk — kezdte a szemüveges. — Mintha az idők kezdete óta itt ülnénk ezen a téren, ezen a hintán . . .

— Jó lenne — mondta a magasabbik, akiről csak a barátja tudta, hogy verseket ír.

— Ha a Póka itt tartaná az előadásait, biz’isten végigülném!

— ,, . .. Mert az élet célja semmi más, mint jó evés és jó ivás ...” — énekelte a szemüveges, konyakhangon.

— A rohadt életbe! — kiáltott fel a másik. A szemüveges nem kérdezett semmit. Csak nézte a sötét üvegen át. Ketten egyek voltak. Egy szánnivalóan magányos fiatalember ült a körhintán.

— Tudod, mi lenne jó? — kérdezte a magasabbik. — Ha sokan lennénk. Nagyon sokan. Úgy könnyebb lenne, minden könnyebb lenne . . . Már egy asztaltársaságra való ilyen fejjel is meg lehetne mozdítani az egészet, érted, és . . .

— Csak milliók tudják megmozdítani. Ha akarják.

— Igazad van, mindig igazad van. De azért könnyebb lenne.

Ittak. Elkeseredetten és bizonytalanul. Ahogy csak a húszévesek tudnak.

— Játsszuk azt, hogy szabadok vagyunk—mondta a magasabbik. Régi, titkos játékuk volt ez a szavakkal. Ártatlan, mint a méreg.

— D’accord — válaszolt a szemüveges.

— Kezdd el te!

— Kezdeni a legnehezebb. Várj, megvan!... Szeretnék egyszer répát egyelni tinálatok, levelével együtt kihúzni . ..

— Állj! Nem ér! Ezt olvastam valahol.

— Csakis a húgom naplójában, te csavargó! Különben ez egy akrosztichon. Megfejtése az hogy: szeretlek. Hogy miket ki nem talál ez az Ági!

— Na kezdjük élőiről! — mondta a magasabbik. — Most majd én . . . Na, a fene egye meg . . . Kinn az őszben, kinn az őszben, kinn a kába kurva őszben húsz kéményseprő akart, hogy mit azt elfelejtették, két ember ment az alkonyban, az egyik költő volt, a másik verseket írt, és a sarkon rájuk köszönt a félelem, a halál kosztosdiákja, a

26