Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Labancz Gyula: Táj, asszonyi éghajlattal (vers)
LABANCZ GYULA TÁJ: ASSZONYl ÉGHAJLATTAL I. Fölégette a láz kilevelezte szádat torkodban föl-le csapkodó fecske szárnyak Áll vörös-kakas hegyélen a nap — ágakon könny ül szemünkön harmat 2. Megnyílik torkod égboltja felszakadozik árvaságom — Madarak piros térképe álmatlan szemedben Ledől a szódásüveg fához ütődík az ég MegzavaroJik magányában az alkony csillagokra szabja ereit 3. A hangtól kettétört cserépben lélegzeted lázvirága Öröm böralatti napsütés soha-nem-volt nyarak jégverése 4. Közöttünk már csak üvegfal a csendtől feszes levegő — keressük egymást mint a fák egymás árnyékában forgunk — körbejárjuk önmagunkat gyűlnek az idegen lábnyomok leszédülünka napra időtlen reményt virágzik koponyánk 5. Állandó önrobbanás veszélye álmatlan felizzó szén-szemedben Hátadon a nyár letépett plakátjai Megőrzi szavad a cserépre tört korsó 6. Elcsöppent szempilla-gyertyák között hűvös szemed ravatali magánya
