Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Benkő Ákos: Szirmai Károly - Szirmai Károly: Két novella
Halk nesz a kocsioldalon. Valaki fölfelé tapogatózik, majd ablaküveg zörren, s vékony hangú karcolás súrol rajta végig: éles, kemény köröm. Mindenki egyszerre kifelé fordul. S iszonyatba torzuló tekintettel mered a fekete ablakra, melyről üvegre tapadó sárga arccal néz be reájuk a rettenetes CSEND. (1927) 2. Gyújtsátok föl az éjszakákat! A villanyvilágítás hirtelen kialudt, s a nagyváros fölött összecsapott a sötétség. Sehol egyetlen fénypont, a legtávolabbi épületek is belevesztek a leszakadt éjszakába. Az emberek képtelenek voltak helyükről elmozdulni. Csak álltak és néztek kifelé. Még beszélni se volt kedvük, oly orvul, váratlanul rontott rájuk a sötétség s oly nyugtalanítóan. Meddig tart még, mikor ér véget? Mert a lámpák még kilenckor sem gyúltak ki. Tehetetlenül tovább álldogáltak az ablakoknál, közelükben vagy valamely bútordarabhoz támaszkodva. Már az sem bántotta őket, hogy a rádióban, televízióban véget ért az előadásközvetítés, s nem láthatták, nem hallhatták. Csak kigyúlnának végre a lámpák, hogy szorongató nyugtalanságuktól szabadulva, lelkendezve kiálthatnák egymás felé: — Testvérek! Világosság! Amiben a kicsordult örömön kívül annyi minden lenne, az is: — Testvérek! Élünk! De karórájuk világító számlapján elmúlt tíz, tizenegy, tizenkettő, és sehol egyetlen biztatással kecsegtető, szétcsapó villanás. De hát mi történhetett, miért nem gyúlladnak ki a lámpák? S bár ott volt kezük ügyében a távbeszélő, áramhiány miatt senkit sem hívhattak föl, hogy megkérdezzék. Csak álltak helyükön, alig szólva egymáshoz, akkor is valami rossz, nyugtalan előérzettel, várakozón tekintve ki az áthatolhatatlan sötétségbe. S noha már három óra is elmúlt, egyikük sem gondolt arra, hogy lefeküdjék, egyikük sem volt izgatott állapotban álmos, valamennyiüket az foglalkoztatta, hogy meddig tart még a sötétség. O, bár már megpillanthatnák a hátráló éjszaka nyomában a keleti égaljra fölkönyöklő, tűzvörös napot! Ám hiába volt itt az ideje, csak nem tudott megvirradni, a sötétség továbbra is mozdulatlanul terpeszkedett fölöttük. Ha eddig még tartotta bennük a lelket a reménykedés, most mintha a pánik bombáját hajították volna közéjük, valamennyiükön fejetlenség vált úrrá, elkezdtek összevissza futkosni, szaladgálni, kétségbeesetten kiáltozva: — Emberek! Mi lesz velünk? — egymástól várva, hogy a biztatás szövétnekével valamelyikük bevilágítson a rájuk szakadt, véget nem érő éjszakába, de nem akadt senki, mind a másiktól várta. S csak futkostak, rohangáltak, amikor valaki elkiáltotta magát: — Emberek! Gyerünk le az utcára! — Gyerünk! — kiáltozták innen is, onnan is, s az emeletes és toronyházakból megindult a sötétben a lépcsőkön lefelé az emberek özönlése, áramlása. Odalenn csoportokba verődve, izgatottan vitatkozni kezdtek. Mert most már valamennyien sejtették, hogy a világ rendje ismeretlen okból fölborult, s talán az örök sötétség korszaka szakadt rájuk, melyben az ember nem élhet, melybe bele kell pusztulnia, hacsak hirtelen föl nem szakad az éjszaka, és újra el nem árasztja a földet a 20
