Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Benkő Ákos: Szirmai Károly - Szirmai Károly: Két novella
A kocsikban ijedten, elsápadva lebbentek meg a fénykúpok, az utasok elharapták az utolsó szót, mindenki magába dermedten, várakozó nyugtalansággal lesett ki az éjszakába. Valahol kupéajtókat csaptak be, utána ismét csend támadt, csak messziről hangzott tovább a megtorpant mozdonyok lázas pöfékelése. Sok idő telt el, de a vonatok még mindig egy helyben álltak. Végre kattogás hallatszott, s a kerekek lomha lassúsággal körbe fordultak. Ezt csattanás követte, mire a megzavart kocsik zörömbölve hátráltak meg, a gőzvezető csövekből kifulladt szussza- nás hallatszott, messze a mozdonyok még egyszer fölsisteregtek, s nehéz pöfékelésük többé nem zavarta az éjszakát. Valamelyik kocsiban ablakot rántottak föl, s valaki kikiabált a csendbe: — Mi az, mi történt? De senki se válaszolt, a pályatesten sehol sem látszott lámpafény. Az ablakból kitekintő utas még várt egy ideig. Úgy tetszett neki ugyanis, hogy valaki a sínek közt halkan feléjük közeledik, azután hirtelen megáll. — Ki az? — kiáltott ki megint az éjszakába. Választ ezúttal sem kapott. Feszülten hallgatózott, de a titokzatos fekete táj halotti csendben terült el körülöttük. Egyszerre az az érzése támadt, hogy a félelmetes sötétségből sápadtságszívó szemek tapadnak az arcára. Borzadva rántotta föl az ablakot. A kivilágított kocsisorok pedig, mint kísérteties halottas vonatok, tovább vesztegeltek a pályán. Az emberek szótlanul üldögéltek a rémület jeges páncélruhájában. Mindenki sejtette, hogy valami végzetes történt, de hogy micsoda, nem tudták elképzelni. Senkinek se volt ereje, hogy erről beszélgetést kezdjen. De mindenki érezte, hogy ez az éjszaka többé nem fog elmúlni, s fejük fölött ott lóg fönnakadva az IDŐ. Sokáig nagy csend volt. Azután messziről elnyújtott kiáltás hallatszott: — Hahó! Hahó! Rettenetes acélgyú'rű szorult a kocsikban ülők szíve köré. Az arcok verejtékezni kezdtek, az ajkak hangtalanul fölnyíltak, a kezek reszketve fölemelkedtek, az ujjak összevissza bökdöstek a levegőbe, a szájak kiabálásra húzódtak, és szétnyílva, hangtalanul a semmibe pukkantak. A megváltó szó csak nem tudott megszületni. Visszaestek hát újra magukba, az IDŐ pedig állt, állt és vesztegelt a vonat. Egyszerre újra felhangzott az előbbi kiáltás: — Hahó! Hahó! Könyörgő, vonagló fájdalommal szállt föl, s halálsóhajba veszve hullt alá. Mindenki érezte, hogy a nagy, fekete, titokzatos pusztaságban egy ember haldoklik. Lelkűk, mint egy sokfülkés ércterem, újra és újra visszaverte a kétségbeesett kiáltást. Hiába tapasztották kezüket dobogó szívükre, hiába mozgatta ajkukat föl- tolakvó képzetek összevisszasága, alihgogy a kiáltás elmerült, egy másik bérc fokáról ismét nekilendült, és reménytelen siránkozással szállt keresztül az éjszakán. Végre elült a belső nyugtalanság, az ajkak és kezek vitustánca abbamaradt, s az utasok fáradtan dőltek hátra a padokon. Sokáig nem mozdult semmi. Azután egyszerre úgy rémlett, hogy valaki a pályatest mellett járkálni kezd. Léptei kezdetben belesüppedtek a pázsitba, majd megzörrent a pályaszél kavicsa. Hangos dobbantás: a töltésre vetette magát. Léptei a lejtős oldalon koppantak. Egy — kettő — három — négy . . . 2* 19
