Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Benkő Ákos: Szirmai Károly - Szirmai Károly: Két novella
Szirmai Károly 80 esztendővel ezelőtt, 1890. június 27-én Temerinben született a jugoszláviai magyar irodalom nagy magányosa: Szirmai Károly. A húszas évek közepéig Magyarországon tevékenykedett, ekkor tért vissza a Vajdaságba. Irodalmi pályafutását költeményekkel és novellákkal kezdte a verbászi cukorgyár tisztviselője, akinek neve csak 1931-ben vált szélesebb körben ismertté, amikor A holló c. Bartók Bélának ajánlott allegorikus prózaversével megnyerte A mi irodalmunk novellapályázatát. 1933-ban már novellás kötettel (Ködben) lép a nyilvánosság elé, s még ugyanebben az évben — Szenteleky Kornél halála után — ő lesz a KALANGYA szerkesztője. 1941-ig szerkeszti a folyóiratot, s ezekben az években alig jut ideje szépirodalmi művek írására. A háborús években tanulmányt ír Kosztolyányiról (A halál költője, 1943.). A felszabadulás után egy ideig keveset hallat magáról, csak egy-egy antológiában találkozunk nevével, önálló kötettel 1952-ben jelentkezik (Viharban, novellák). Ezt követi önéletrajzi vonatkozású regénye, a Katlanban (1958.), majd újabb két novellás kötet, a Már nem jön senki (1960.) és az Örvény (1962.). 1962 óta válogatott elbeszéléseinek két gyűjteménye jelent meg: 1965-ben A csend víziói, 1968-ban pedig az alaposan megkésett HÍD- díjjal jutalmazott Muzsikáló messzeség. Szirmai Károly sokoldalú író — nemcsak költeményeket, novellákat és regényt, hanem igen sok jelentős tanulmányt és irodalmi bírálatot is írt —, de mindenekelőtt költő, a látomás és a valóság költője, akit az emberi sors alapkérdései izgatnak. Művészi önkifejezéséhez a valóságtól csupán látszólag elszakadó, a prózaverssel rokon vízióban találta meg a legmegfelelőbb formát. „Mert Szirmai Károly — ahogy Bori Imre írja róla — nem a mesélő kedv epikus írója, hanem a látomásé, a kiáltásé.” Víziói, de realista elbeszélései is sötét világot tárnak az olvasó elé és tragikus világképről vallanak. Talán elegendő ennek igazolására a novellák uralkodó témáinak puszta felsorolása is: halál, elmúlás, hontalanság, idegenbe szakadás, hosszú távoliét utáni hazatérés — csalódással, kiábrándulással —, magány, félelem, üldözés . . . Ám a témák és motívumok egyszersmind azt is jelzik, hogy az író „világa” emberközpontú. Nem nehéz felismernünk, hogy ezek a komor hangulatot árasztó, szívszaggató, álmot és valóságot egybeötvöző expresszionista-szürrealista-realista látomások valójában „kiáltások” az emberért, az emberiségért. Szirmai hősei lázasan keresik gyötrő problémáik megoldását. Igaz, legtöbbször elbuknak, mégsem adják meg könnyen magukat, és létrehívójuk sem tud, és nem is akar belenyugodni kudarcukba, hiszen maga is együtt él és együtt szenved velük. Talán azért száll le újra meg újra a sötét birodalomba, hogy a borzalmak ismételt felidézésével hívja ki ellenérzésünket, erősítse tiltakozásunkat minden ellen, ami a végzet báhjátékává változtathatja az Életet. Nincs hát semmi öncélúság ebben a pokoljárásban: az író minden sorából, az ember minden tettéből — mert a nagy változások és várakozások korában azért az sem csekélység, ha valaki a legnehezebb körülmények között is hű tud maradni legjobb önmagához, legnemesebb eszményeihez — az emberszeretet sugárzik. Ezért joggal tekinthetjük a vajdasági magyar irodalom nagy magányosát, a látomás és valóság kivételes tehetségű költőjét a legjobb értelemben vett moralistának is, akinek — akárcsak leikéből leiedzett hősének, a vén mesemondónak — semmi sem szerezne nagyobb örömet, mint annak biztos tudata, hogy a „parányi fénypontok” egyre újabb területet foglalnak el s végül —fénnyé erősödve — egészen birtokukba veszik a „Sötétség országát". BENKŐ ÁKOS Szirmai Károly két novellája I. Veszteglő vonatok a sötétben Az ijesztő, végtelen pusztán megbomlott sebességgel rohantak a vonatok. Csak meg-megvillanó ablakaik hasogattak bele a kormos éjszakába. Hirtelen erős rándulás futott végig a kocsikon, és félelmes roppanás hallatszott. Ütközők csapódtak egymáshoz, és összevissza csörömpöltek. A kerekek közt — elnyújtottan — recsegés-ropogás hallatszott, mintha ezer és ezer zúzódó csont diribdarabbá töredezett volna. A száguldó vonatok hirtelen megtorpantak a pályán. 18
