Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - SZEMLE - Csorna Béla: Naponta más - Simon Zoárd: Keszthelyi Rezső: Vonalak kertje
NAPONTA MÁS (Fiatal prózaírók antológiája) Gáli István, a szerkesztő, „késői utószava” megjelentetésével felmentett a kötet olvasása után a szerzőknek járó konvencionális mentegetőzés alól: „volt jobb”, azaz a kötet szerzőinek zöme folyóiratainkban letette már a kötelező irodalmi voksát, írónak tekinthetjük őket. írónak tekinthetjük őket, mert badarság lenne első, főleg gyűjteményes kötet kapcsán, számonkérni kiforrott írói egyéniségüket, stílusukat. Ez aligha lenne reális kérés, s — talán egy-kettő kivételével — nincs is. Mit is írhatnék? Első megközelítésre valameny- nyien jól ismerik az írói mesterség apróbb, nagyobb fortélyait, valamennyien intellektuális igénnyel, gondolkodó fővel alkalmazzák mindazokat az évszázadok során kikristályosodott eszközöket, amelyek irodalommá teszik az irodalmat. Sőt! Talán túlságosan is tudatában vannak, annak, hogyan kell novellát írni. Élnek is ezzel a tudással írnak. A dolgok természetéből következően, nem is rosszul. Jól írnak? Jól. Mai életünk problémáit feszítik vallatópadra? Igen. Megfelelő intellektuális igénynyel és kontrollal? Igen. Ha mindezek után mégis kételyeim támadtak, kiben van a hiba? Bennem vagy az írásokban? Nyugodt lelkiismerettel valószínűleg csak a középúton maradhatok: mindkettőnkben, mert többet vártam, mint amit kaptam. A kötet tartalomjegyzékében felsorakozó nevek az életrajzi adatok tanúsága szerint kortársaim, legsajátobb nemzedékem tagjai, plusz-mínusz pár éves eltéréssel, egyidősek vagyunk. Annak a nemzedéknek tagjai, akiknek eszmélése már nem ütközött politikai, de annál inkább társadalmi falakba. Mi ostromoljuk a HATALMAT, a hatalom falait. Nem H-bombát vártam nemzedékem író tagjaitól (mint kaptam a nálunk idősebb Konrád György könyvében), de legalább ostromlétrát, amely célt és rést mutat a harcosokban, s nem a várárokból, hanem a várudvarból. Vártam a modern páncélos vitézeket, akik hosszú hajjal és meg nem alkuvó, tisztán látó lelkesedéssel haladnak előre, s kaptam helyettük X-eket, akik teenagereknek gyártanak orvosi bizonyítványt alkalmi (még csak nem is kiharcolt, vagy kierőszakolt) szexuális „örömökért”, kaptam művészi ,,talán”-okat azoktól, akik írásaik nélkül (lásd az Új írásban a fiatal írók vallomásait) kemény ostromlóknak bizonyultak, de írásaikban már csak lázongat- nak, akik leteszik ugyan a közönség asztalára írásaikat, de rögtön a mentegetődzést is mellékelik, mint a zsíros ételhez a savanyúságot szokás. Számomra savanyúság volt — a nem is nagyon zsíros és fűszeres „ételekhez” — az önéletrajzok „talán”, „ha”, „esetleg”, „úgy vélem” hangvétele, vagy legjobb eseteiben is csak az öreg közhelyek újrafogalmazása akkor, amikor ezeknek az életrajzi skicceknek célja az írói alapállások megfogalmazása lett volna. A hatalom holnapi birtokosai a forrongás éveiben nem elégedhetnek meg a jelentkezéssel, mondaniuk is kell valamit. Egy-két kivételtől eltekintve viszont újat nemigen mondanak; többet semmiképpen sem, mint az előttünk járó nemzedék. A sajátos kérdésfeltevéssel, mai életünk saját szemünkkel való felfedezésével és értékelésével mindenképpen adósak maradtak. CSOMA BÉLA KESZTHELYI REZSŐ VONALAK KERTJE Becsukva Keszthelyi vékonyka első kötetét, mélázva tűnődöm: mit akarnak mondani ezek a versek? Amíg olvastam, állandóan azt éreztem, a költő ki akar mondani valamit, de nem sikerül. A szavak kerülgetnek valamit, de a reveláció mindig elmarad. Végülis mit közölnek a versek az olvasóval? Semmit, de ezt artisztikusan, vagy a kiadói ismertetés kifejezéseit használva, finom műgonddal kimunkálva, választékos eleganciával teszik. Már a verscímek is hivalgóan, gyanúsan költőiek: „Esők a tükörben”, „Költözés harangok között”, „A hullámok megkövezése”, „Lépések közt keringő madár, „Az eső bárkái” stb. Ez az elegáns semmitmondás nagyvonalú, sőt szép díszletek közt, a líra örök szereplőinek részvételével valósul meg: vonalak kertjében, színek, szép szavak vegetációjában, közreműködnek csillagok, csigák, hullámok, füvek, kagylók, madarak, virágok, asszisztál Amalfi, Siena, Fra Angelico, a tenger, A szavak sarjadzanak, osztódnak, ön- nemzéssel szaporodnak, burjánzanak. De nem tudok mit kezdeni ezzel a kultúrált szó-zuhatag- gal, „a szamár hold-fogó kegyelmé”-vel, az „imák esőjében” égő halakkal, „holdsarló-négerek szalmakalap csendjé”-vel, „vétkei lila táncá”-val, a „gondolat kéktollú medré”-vel, „a köd-vérű etruszk tükör”-rel, „a leheletre lapuló holdfenyő neszezésé”-vel. Vagy javíthatatlanul konzervatív volnék, amiért üresnek és értelmetlennek tartom a költő szépelgő, belterjesen kitenyésztett mondatait: „láng-fürjekre töri a halak gerincét”, „galamb-szárnyakban halak rózsája sikoltoz”, feketerigók leikéhez támasztjuk a hátunk”, „nyelvén elkészült a lepkék rimánkodása (magának elillanva jel a virág — nem keresi) hol lehetne kagyló-fény a fogantatásban?!” A költő a szavák mágiájával akar hatni, de a természetet átlényegítő képesség, a tárgyakból látomást kisugároztató erő a legtöbbször cserben hagyja. A szép és hangulatos részletek is úgy hatnak csak, mint a kaleidoszkóp dekoratív rajzai: esetlegesek és végsősoron érdektelenek, mert a szavak konstellációjából, csillagképéből 95
