Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Hatvani Dániel: Jászszentlászlói tizenévesek
esetben a hivatalos minőségben megjelenő községi vezetők is kiutasítva érezték magukat, amikor is a velük való találkozás és diskurzus után Nag/istók szívélyesen megköszönte látogatásukat, miközben a gramofon tűje alatt már forogni kezdett az elsőnek feltett lemez, táncra ingerelve a fiúkat, lányokat. Hogy ebben mennyi volt egyik részről a túlkompenzált önérzet csalóka megítélése, másik részről a „lerázási” szándék megnyilvánulása — az utólag kideríthetetlen. Nemcsak a függetlenedési törekvés lazította a kapcsolatok rojtosodó szálait; a záróra is egyre kényesebb ütközőponttá vált. A klub szabályzatában a 11 órai zárás került szentesítésre. Nagyistók szerint a korábbi záróra eleve lefékezte volna a klubéletet, — mint ahogyan később csakugyan ez történt. Az indok kézenfekvő: Majsa felől az ötórási vonattal megérkeznek a munkások és a diákok, hazamennek, mosakodnak, átöltöznek, vacsoráznak, pihennek egy keveset — 7-nél előbb semmiképp sem jutnak el a klubba. A kötött program másfél óránál aligha lehet rövidebb. Marad tehát szűk másfél óra a táncra — optimális esetben. Amennyiben 10-kor be kell zárni. De legtöbbször csak este 9 után kezdődött el a program oldottabb része. Az egyórás tánc, kötetlen beszélgetés kevésnek bizonyult, még jóformán el sem kezdték, máris abba kellett hagyniuk. Az egyik községi vezető szerint este tíz után minden fiatalnak ágyban a helye. Ez a nyárspolgári elvárás — minden differenciáltság nélkül — érthető módon nem rokonszenves a fiatalok előtt. Annál is inkább, mert klubfoglalkozás hetente kétszer volt, szerdán és szombaton, s így csupán a hétközepi klubestet követte munkanap. Ami azonban problematikussá tette a zárórát, az a kultúrotthon szabályzatának értelmezésében csúcsosodott ki, s eszerint a kultúrintézményeknek este 10-kor be kell zárniuk. S ezt az előírást abszolút érvénnyel vonatkoztatták a klubra is. Gyakorlatilag ez inkább olyan kérdésként vetődött fel, hogy milyen alapon maradjon ott este 11-ig akár a kultúrigazgató, akár a gondnok, akár a takarítónő. Az egész ügy a szó szerinti „kulcskérdés” szintjére zuhant, — ki zárja be az ajtót. Ez nincs ellentmondásban a kérdés olyanfajta „elméleti” kiélezésével, miszerint; a klub része-e a művelődési háznak, avagy pedig fordítva. Mert a „kulcskérdés” mögött rejtetten a hatalmi presztízs igénye munkált. Szintén ebben a szférában gubancolódtak össze azok a szálak, amelyek aköré fonódtak, hogy a KISZ tevékenységébe mennyire illeszthető be a klub. Másképpen: a vajon eléggé KISZ-szerű-e klub élete. A klub eredetileg a községi KISZ-szervezet égisze alatt jött létre. Később azonban olyan látszatot kapott a dolog, hogy a klubnak alárendelődik az ifjúsági szervezet. Holott csak annyiról volt szó, hogy a klub — ott és akkor — szélesebb távlatokra nyitott horizontot, mint a KISZ. Ezek a hatalmi játékok már eléggé mérgezték a légkört, amikor — a múlt év elején — sor került a kultúrház renoválására, s a klub átmenetileg a pártházban kapott helyet. Pár hónapig itt voltak, de a súrlódás a párttitkárral a robbanásig hevítette a légkört. Az igazsághoz tartozik, hogy a pártbizottsági ülésterem berendezéseire a fiatalok sem ügyeltek kellőképpen: kisebb hiba esett a rádióban, foltok keletkeztek az abroszon. A vége az lett, hogy a klub egyszerűen nem kapta meg a kulcsot; a párttitkár a kultúrigazgatóra, az pedig a takarítónőre hivatkozott, s visszafelé is ugyanez az áthárítási tinglitangli érvényesült. Eljött a nyár, és a klub az utcán találta magát. Birtokba vették a parkot, drótot feszítettek ki a sétány bejáratánál, megcsúzlizták az emlékművet, a társaság bandákra szakadt, közben a klubtagok jelentős része észrevétlenül kicserélődött, a korábbiak közül jónéhányan férjhez mentek, megnősültek, bevonultak, munkahelyet változtattak (messzibbre kerültek a falutól), s jöttek helyükbe a zugkimérők korábbi törzsvendégei. p 3* 35
