Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - ÖNVIZSGÁLAT - Ördögh Szilveszter

gunkat, csak úgy, minden föltétel nélkül. Mit követeltek tőlünk? Most már nem is emlékszünk pontosan. De tény az, hogy mi éreztettük, mert kamaszok voltunk, hogy mi is követelhetünk velük szemben. S ez valószínűleg zavaró volt és kínos. S mi úgy hittük, hogy újra csak győztünk, pedig nem is harc volt, amit csináltunk, csak viszonyulás. Jegyet, jó jegyet persze kaptunk; annál nagyobb és rémisztőbb volt (az állások megtartása miatt is) a protekció-rendszer, s ismétlem: a tanárok is fáradtak voltak, túlságosan is hétköznapi emberek akkoriban. Ők is csúnyultak, öregedtek. Keveset tanultunk, nagyon keveset. Ami az egyik fülön bement, az kijött a másikon — persze, míg a két fül közötti utat megtette a „tudás:”, valami fönn is akadt. De mennyi volt ez ahhoz képest, amennyi lehetett és kellett volna? Mi éreztük is, hogy keveset tudunk, éreztük lelkiismeretfurdalásszerú'en magunkban, de nem szóltunk. Most már folytatnunk kellett a saját magabiztosságunk hazugság-játékát, hisz láttuk a „képzelt ellenfél”, a szülők gyöngülését napról napra. Az apa már másra nem vágyott, csak egy kocsira, az anya csak egy új szobabútorra vagy szép horgolásokra. De erőnk „győztes” hitében már odáig merészkedtünk, hogy nyíltan követeltünk! Elébb csak ételt, aztán ruhát is, — végül már szabadságot biztosító kitartóst. Pénzt és engedelmességet! Fenyegettünk, hogy minekünk ilyen meg olyan volt a gyermekkorunk. Hogy nekünk elfelejtettek mesélni, hogy velünk nem játszott senki, hogy nekünk senki sem beszélt értelmes életről, hitről: csak örökkön a háborúról oktattak filmekkel és szólamokkal, meg kötelező „dogmákkal”. Hát mit képzelnek ezek után: hogy mi igazat adunk olyanoknak, akik kétszer is mebocsáthatatlant tévedtek, akik kiabálva neveltek, akik állat módjára dolgoztak, akik — s orvosilag bizonyítani lehetne — idegi sérültek? Mi ezeknek engedelmeskedjünk?! — Nem!

Es zúgott a tiltakozás a zene omló hangjain, a fület hasító gitár-vinnyogáson, a szüzesség szeretkezési erénnyé ocsmányulásán, a távolba révedő, cigarettafüstös tekinteten, az ital harsány és néma „lélek-gazdagításán”, a legyintéseken.

Es a mánál vagyunk. Persze nem ennyire szomorú a helyzet, megítélésem szerint. S itt nem az a szólás ad enyhülést, hogy: „Nem kell az ördögöt a falra festeni!”, hanem az, hogy: „Jobb félni, mint megijedni!”

Az én nagyapám úgy lett paraszt, amint az apja is. Úgy kapta az egyisten-hitet, mint évszázadok óta a parasztok apjuktól, anyjuktól. Úgy szeretett egy lányt, mint ahogy a szerelem magától virágzik, és úgy házasodott, amint a falu szokásai előírták. És úgy dolgozott, ahogy a hite, „felelőssége" és „intelligenciája” követelte.

Ebből az életből sokat szívtak örökségként magukba apáink, a mi szüléinknek még voltak és vannak „szentségeik”. De ne feledjük: nekik jutott a világtörténelem legnagyobb emberi barbársága, s utána pedig gyűrkőzniük-bírkózniuk kellett ennek (s az ő apjuk által „hagyományozott”) háborúnak szörnyeivel. És belefáradtak már. Pedig élnek a szörnyek. Burjánzanak.

Mi hitet nem kaptunk. Nem is kaphattunk; nemcsak emberi korcsosulás, bénulás és nyílt sérülés látványa, élő hatása gátolta azt, de bizonyos ideológiai harc is. (Félreértés ne essék: az ideológiai jelzővel a vallásos hit elleni harcot említem, de nem azt akarom mondani, hogy az általános „hit”-akarat, észértelmű elkötelezettség-tagadását is jelentette ez az ideológiai harc.) De azt sem szabad elfelejteni, hogy nagy tömegben a hit (erkölcs stb.) csak vallásos (nem ceremoniális, egyházi) vonásában hatott, hisz a tömeg öntudatfoka mást, többet nem követelt meg. Aki eljutott az öntudatnak arra a fokára, hogy maga határozta meg belső szükségét, annak természetesen arra a bizonyos vallási hitre nem volt szüksége, sőt, mást is meggyőzni kívánt. De ez a meggyőzés— önkéntes meggyőződést figyelembe véve — nem következett be tömegméretekben, annál is inkább, mert az 50-es évek uralkodó ideológiája később igen kényelmetlen

20