Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - ÖNVIZSGÁLAT - Szentmihályi Szabó Péter
és kínos következményeket és elhamarkodottságot vont maga után — immár tömeg méretekben. Az imént vázolt társadalmi-, történelmi- és lélektani környezet így olyan gabalyo- dott helyzetet teremtett a ma ifjúsága számára, hogy a régiben már nem tudott hinni — tudati fejlettsége — miatt, s az újat — szintén csak tudatos látása miatt — kételkedve, néha lekicsinylőén, gúnyosan szemlélte, tapasztalván saját bőrén annak fejlődési kudarcait, szülei vénülő arcában. Hát valahogy hit nélkül maradtunk, magunkra egyre nyílóbb agyunkkal, a serdülve filozofikus kérdésekbe gabalyodtunk, kapaszkodtunk s könnyen lehetett saját, kényelmes filozófiát teremteni. De ennek nem volt és soha nem lesz (jobb szó híján) „lelki” alapja, ami igazságát bizonyíthatná. Ha vádolom nyíltan nemzedékemet — akkor a birtokunkban levő tudat felelőtlen és hazug használata miatt teszem. Természetesen nem a kivételekhez beszélek. Ugyanis az ész becsaphatatlan! Ezért tudja, hogy nem jár helyes úton. Viszont képes arra is, hogy azt a helytelen utat egyedüli és kizárólagos lehetőségként elfogadtassa. Hisz a „megélés” kényelmi pozíciója így biztosított. De legyünk őszinték: bizony nem lehet kétséget kizáróan állítani, hogy ez a nemzedék tud dolgozni „forradalmi hittel”! Pedig az ember a valósághoz alapvetően elsődlegesen a munkával kapcsolódik: a munka „a társadalmi élet reális folyamának sejtje”, pedig a munka „mint tevékenység objektív tárgyi alakot ad a szubjektív emberi képességeknek”! De mintha gyávák lennének egyesek beismerni ezt, mert kényelmetlen; gyávák lennének beismerni azt, hogy hazudnak maguknak! (S kíméletlenül konstatáljuk azt is, hogy ezt a hazugságot is volt kitől és mikor tanulni: a Janus-arcú szülőktől . . .) Hát ezért vádolom azokat, akik ma még büntetlenül élik szabadságukat! (Hogy elégedett vagyok-e hát magammal és nemzedékemmel, hogy milyen társadalmi-intézményes, szervezeti, nevelési változtatást látnék jónak az ifjúság hathatósabb nevelése érdekében, hogy véleményem szerint hány éves korig és milyen ismérvek alapján tekinthető fiatalnak az ember — ezek után hogyan válaszoljak? Fiatal meddig? Illyés Gyula, Veres Péter s még néhányan: fiatalok... De elnézést kérek azért, mert a kérdéseket értelmes ötlető válasz híján kérdésükben meghagyom.) Természetesen fönntartom tévedhetőségemet — s túl indulatos érvelésem esetleges homályosságát, túlzottságát is — jogos figyelmeztetés után elismerem. De egyet mindenképpen leírok és ragaszkodom hozzá: őszinte voltam, amennyire saját „hitem” ezt lehetővé tette. SZENTM1HÁLYI SZABÓ PÉTER Annyi előttünk járó nemzedék kifejezte mély megelégedését önmagával, hogy igazságtalanságnak érezném, ha éppen saját magunkon kezdeném a számonkérést. Mégis: ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a fiú okosabb az apánál, és az unoka a fiúnál, akkor ki kell fejeznem, és sajnálattal kell tennem ezt, hogy felgyülemlett tudásunk nem látszik kamatoztathatónak, nem látszik gyakorlatinak. A relativitás kaotikussá dagadt, világméretű patthelyzetbe születtünk. Mindenről pontosan tájékozódunk, ismerjük a bennünket körülvevő jelenségek jelentékeny részének okait, vagy sejtjük eredőit — és ennyi az egész. Számunkra a tudás nem hatalom, hanem ballaszt. (Vulgarizálok elleni preventív intézkedésképpen nem állítom, hogy mindent tudunk, csak azt, ami a legfontosabb. Ismerjük a dolgok rugóit, és kevés kedvünk van szakértelmet mímelve eltörni még néhányat a földi társadalom mechanizmusában. Mellesleg, minket rugót törni sem szívesen engednek, erre jobb szakértők, hatásosabb eszközök állnak 21
