Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - ÖNVIZSGÁLAT - Ördögh Szilveszter

zák a háborút. A „belviszály” tarthatatlanná válik — centralizálásra, „hadi-kommunizmusra” van szükség! Talpra kell magunknak állni, a földeknek, üzemeknek, gyáraknak — hisz élelem kell és ruha! A szükség dolgozik csupán, nem a közakarat. Hogy végül is szükségszerű volt-e — s így egyetlen megoldás Sztálin és Rákosi: válaszoljon erre, aki tud, de ne azzal cáfoljon, hogy szükség volt-e a háborúra!

S közben, ahogyan nő a beszolgáltatás, úgy növünk mi is: több kenyér kell és több ruha, s lassan már tanulunk is. Ertetlen óvodás szemekkel állunk vigyázzban Sztálin sziréna figyelmeztette temetésén játékok, babák, apró székek között, s nem értjük, hogy miért kiabálnak otthon annyit a szüléink, miért szidják egymást, az életet és a mi fajtánkat, nem értjük, hogy miért nem szólnak egymáshoz hónapokig, illetve, ha beszélnek, csak a munkáról esik szó. S ekkor már érezzük, hogy valami hiányzott nekünk, mikor még apánk nyakában szerettünk volna nevetve lovazni vagy anyánkkal fogócskát játszani, hisz kérő szemünkre érdes, durva, vörös arcú, iszonyító kiáltás ad parancsos választ. Igen — nekünk nem meséltek soha elalvás előtt, apám soha nem ültetett a térdére, mert dolgoznia kellett. (Félreértés ne essék, most nem kérek semmit számon, csupán magunkat vizsgálom, még tudatra ébredésünk előtt.) S az iskolából emlék őrződik bennünk: sarló-kalapácsos címer, Kossuth címer, aztán megint új címer. Hetek alatt cserélnünk kell az ellenőrzőnkön. És a tanárok kiköpetik velünk a rágógumit a szemétkosárba. És otthon némán kell ülni, mert az apák hallgatják a rádiót, váratlan öröm ér minket: két hétig nincs tanítás, hogy miért, a csoda se tudja, de szünet van, ez a lényeg. Tankok jönnek a városba, és mikor jelvényt kérnénk a katonáktól, ránk fogják a fegyvert. A házak falán egy éjszaka alatt fölíratok díszlenek, aztán egy idő után ugyanezt a szöveget átmeszelik, valami másra. Tejport, sapkákat, zoknikat kapunk — azt mondják Svájcból —, a tejporból érdekesen és izgalmasan lehet tejet csinálni. Egy liter melegvízbe két kávéskanál por kell, és kész is a tej!

S persze közben növünk, büszkén „megjátsszuk magunkat”, hogy oroszul tanulunk, ha látunk egy orosz katonát, odamegyünk és dadogunk neki össze-vissza, otthon aztán ezzel eldicsekszünk — senki se figyel ránk, azt se mondják, hogy jól van. Nem értünk semmit, csak érezzük a hirtelen ránktört csöndet, az imént még ordítoztak a felnőttek, — s most, hogy nem hallgatják este „Amerika hangját”, már nem szólnak. De a mozdulataik épp oly idegesek, mint korábban. Mi ez?

Mi ez? — újabb idegroham. A második, Vajon mit s mennyit bír még ki a szülő-nemzedék? — Persze mi még nem ébredtünk az öntudatunkra, újra csak azt érezzük, hogy valakinek az útjában vagyunk. Szüléink rohamosan vénülni kezdenek, de valami „boldogulás” mégis érződik: vásárolunk televíziót, azt nézi a család, még a szünetjelet is. Veszünk új bútort, kifestetjük a lakást is. És az anyák fodrászhoz, kozmetikushoz járnak. Fénylik a krém az arcukon, csillog a lakk a körmükön.

De ekkor már látni is kezdünk. Hangunk mélyül, kezünk, akár valami inda, nyúlik. Apánk ránkordítana — mi visszavágunk. Hogy is tudnánk engedelmeskedni — nem tanítottak meg rá. Ők, a szülők is állandóan veszekedtek, kiabáltak, nem „engedelmeskedtek” egymásnak. Visszaszólunk. Fenyegetnek — nevetünk, s elmondjuk, hogy mit láttunk az üzemben, a gyárban, miről hallottunk. Már nem kérdezünk, mint gyermekként ismételtük fáradatlan kíváncsiságunkat, már nem vagyunk kíváncsiak, valami gyanús, nekünk. Hogy mi? Azt már nem tudjuk, de beleesünk abba a hibába, hogy kitaláljuk. Örülünk, hogy szabadok vagyunk, csak az a baj, hogy nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Eddig, hogy otthon voltunk, volt kihez, mihez viszonyulni: a szülők kiabálásához, elmarasztalásához, a nagyszülők intéséhez; de magunkban nem tudjuk, merre, hova. Emlékeink homályosak, tudásunk hézagos, a tanárok, mikor okítottak (volna), szintén emberek, nem pedagógusok, megviseltek és legföljebb csak félemlíteni tudtak korábban, de nevelni nem. S most már nem is engedtük volna ma2*

19