Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - ÖNVIZSGÁLAT - Ördögh Szilveszter

MILYENNEK LÁTJA AZ IFJÚSÁG ÖNMAGÁT? MILYEN VÁLTOZTATÁSOKAT IGÉNYELNE A TÁRSADALOM RÉSZÉRŐL? MEDDIG TEKINTHETŐ FIATALNAK AZ EMBER?

EZEKRE KÉRTÜNK FELELETET FIATAL KÖLTŐKTŐL, ÍRÓKTÓL. MOST KÖZREADJUK A BEÉRKEZETT VÁLASZOK EGY RÉSZÉT.

ÖRDÖGH SZILVESZTER

Tények: „történelmi szükségszerűséggé” vált a háború után született nemzedék valósága. Ezt a szükségszerűséget az utóbbi évek vitái, konferenciái (főként a felnőtt generáció — talán lelkiismereti — provokálásában) bizonyítják. S a kérdés nincs megválaszolva. S ez nyilvánvaló. Ennek a fiatalságnak a bonyodalmait már nem lehet „felülről” megoldani, annál „előrehaladottabb” és más tekintetben válságosabb a helyzet. (A válságos tán elhamarkodott jelző, nem ítéletemet próbáltam kimondani ezzel, inkább a felnőtt nemzedék helyzetképének állapotát és a 45 utáni ifjúság hozzájuk idomuló — vagy csak viszonyuló — állásfoglalását kívántam, mint kényes föladatot, jellemezni.) Az is nyilvánvaló, hogy — 22 éves lévén — elemezni, bírálni most nincs szándékomban a „szülők életútját, tragédiáját, forradalmát, ellenforradalmát, ehhez nemcsak a hely és alkalom csekély, de föl készültségem is kívánalmakat, hagy maga után. Máskülönben a kérdés ezen oldala mostanában (pontosabban a 60-as évek óta), ha nem is kíméletlen őszinteséggel, de támpontokat kereső-kutató analizálásokban, vallomásokban, „drámákban” napvilágra kerül bizonyos formában és tartalomban — a „szülő-nemzedék” részéről. Hát erről nem szólok, inkább a saját testemet-lelkemet vizsgálom, vesézem — s hiszem, hogy nem önálltatás: szigorú-őszintén.

Lassan közhellyé válik, de tömören mégis elismétlem a „teret és időt“, amiben tudatra ébredésünkig felnőttünk.

Apáink Donnál harcolnak, aztán máról holnapra — zömükben — belézuhannak egy új világba 45. április 4-én. Persze a fordulat nem zökkenőmentes, ez még évekig érződik. De lényegileg elfogadható: a II. világháború idegroncsoló esztendei után, egy „babitsi békére” fásult-fáradtan vágyó-, élete teljében levő tömeg vált rendszert. (A helyzet hasonló az I. világháború utáni Tanácsköztársaság belső konfliktusához: a Doberdóról hazavánszorgó nagyapámnak esze ágában sem volt beállni a Vörös Hadseregbe a „jobb rendért”, noha szegény paraszt volt. Néki otthon kellett, föld, értelmes munka. Persze nem kapta meg — de érheti-e vád visszautasító, szitkozódó véleményéért?)

De tovább — romok, élettelen, életért vajúdó vidék, tébolyodás felé tántorgó asz- szonyok: újjá kell építeni! S megszületünk mi is a még el nem takarított bombatölcsér- bölcsőbe, hátramozdítónak, mert gyermekded nevetésünk, éhünk vékony-szépen síró jelzése, lihegő kapálózásunk nem örömet nyújt, legföljebb csak reményt. Es a szülők dolgoznak magukért, hogy egyáltalán élhessenek, s értünk, mert már mi is vagyunk! De a rengeteg rom, a gazló földek, a csatározó pártok, a külföldi uszítások és befolyásolások nem a békét, az „áhítottat” állítják szilárd talajra, inkább csak odáz18