Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Temesi Ferenc: Pont Pál megiratlan búcsúlevelei (novella)
Igen Tisztelt Elnök Úr! Mikor e sorokat olvassa, én már messze járok. Kérem, próbáljon megérteni, és higy- gye el, nem volt más út számomra. Sejtettem én, hogy ez lesz a vége, de gyönge voltam. Igen, nem szégyellem bevallani: nem tudtam ellenállni a kísértéseknek. Szégyelltem volna az Ön szeme elé kerülni szegényes tudásommal. Azt is tudom, hogy nem tehetségemen múlott, hanem a szorgalmam volt kevés, és azt is, hogy ez nem mentség. Mindegy, ez már a múlt. Most új életet kezdek, valahol máshol. Bocsánatot kell kérnem Öntől, akit ismeretlenül is mélységesen tisztelek, és az egész érettségi vizsga- bizottságtól. Kérem adja át szerencsekívánataimat osztálytársaimnak, szüleimnek pedig üzenem: ne keressenek. Tisztelettel: Pont Pál IV. a Ui.: Most már azt is bevallhatom, hogy puskáztam a matek írásbelin. Nagy Zoltán hadnagy elvtársnak Kedves hadnagy elvtárs! Azért írok épp Önnek, mert maga állt legközelebb hozzám feljebbvalóim közül, úgyis mint szakaszparancsnokom, úgyis mint ember. Kis tizedes, rajparancsnokom zaklatásait nem lehet tovább elviselni, egy perc nyugtom sincs tőle, a többiek előtt folyton megaláz, csakis rám utazik. Vagy vele kellett végeznem, vagy magammal. Ez utóbbit választottam. Azt a szadista állatot arra se méltatom, hogy lelőjem. Hadnagy elvtárs, Ön ismer engem, tudja, hogy elég gyenge fizikumú vagyok, és az idegeim is megviseltek. Tudja meg legalább Ön, hogy én szabadságra születtem, továbbá azt is, hogy öngyilkosságomért egyedül engem terhel a felelősség — fondorlatos úton jutottam lőszerhez. Vége. Kérem Önt, szüleimmel kíméletesen közölje a hírt. Pont Pál honvéd Tisztelt Professzor Úr! Midőn e sorokat olvasni fogja, én már nem leszek az élők sorában. Az ön meg nem értése törte ketté pályámat, és ezért még számolnia kell valamikor. Ha azt hiszi, tisztelt professzor úr, hogy a kétszeri utóvizsga hívságos ténye miatt teszem, akkor csak részben van igaza, mint elhamarkodott ítéleteiben is. Biztosíthatom, harmadszor már nem lesz módjában besározni. Professzor úr, ön sohasem látta meg személyemben az alkotó embert, akinek más dolga is van, mint neveket és évszámokat magolni. Nem tudta túltenni magát a kicsinyes tényeken. Pedig csak ismernie kellett volna munkáimat! Igaz: hogy várja el az ember egy professzortól, aki önmagán kívül csak a szentimentális novellácskákat és a lányokat szereti, hogy még irodalmi folyóiratokat is olvasson! (Utólag ajánlom szíves figyelmébe a „Profil”, az „Új Sírás”, és a „Gejzír” és a „Vidékünk Lakói” című irodalmi illetve köznapi sajtóorgánumokat, melyekben volt szerencsém publikálni.) Tudja meg ön, hogy kinek a létezését tette anyagiakban lehetetlenné, bűnös konoksága kit is fosztott meg életminimumának megszerzésétől. Ez a vereség nem az enyém, hanem az öné, az utókor ítélni fog felettünk! Nevem az ön korlátoltsága nem törölheti ki az irodalomtörténetből. A jövő az enyém, tisztelt professzor úr: Pont Pál egy volt volt magyar-link-szakos hallgató Ui.: Ezt a levelet utolsó verseimmel együtt a „Gejzír” következő száma tárja minden bizonnyal a nyilvánosság elé. 15
