Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Matos Lajos: Az aréna (filmnovella)
izzadságot. Odalopódzik az elnyújtott, ovális hasadékhoz, majd belép rajta. A folyosó itt már nagy ívben folytatódik; végét nem látni, csak a falait: az egyiken vibrál a fény, a másik fekete, mint a korom. A Szőke elindul a folyosón. Mozgása fokozatosan gyorsul: szeretne túljutni a kanyaron. A forduló után lassít. Bizonytalan léptekkel közeledik a kijárathoz. A kijárat most szemben, az aréna felől látszik. A boltíves nyílást ugyanolyan kövek határolják, mint a benti cellát, a talaj itt is csillogó homok, csak az arénában minden fényben úszó, sárgás-barna, mint a sivatagban. A Szőke hunyorogva jelenik meg a nyílásban. Kezét a szeme elé emeli. Lassan engedi le a karját. Arcán megdöbbenés, rémület. Néhány pillanatig áll, majd hátrálni kezd, visszafordul és berohan a folyosóba. Futás közben újra és újra nekizuhan a falnak. Vállán sok apró horzsolásból gyöngyözik a vér. A folyosó végén lelassít. Kimerültén, lehajtott fejjel lép be a barlangba. A Dagadt a földön ül, a térdén kiterített hálót vizsgálja. A Szakállas középen áll, kezében rövid, egyenes kard. Mikor a Szőke megjelenik, mind a ketten rámerednek. — Mi volt? — kérdezi izgatott kíváncsisággal a Szakállas. — Semmi — felel lehorgasztott fejjel a Szőke. — Folyosó, falak, és közben érezni, hogy mindenhonnan figyelnek. A Dagadt újra a hálóval kezd piszmogni. A Szakállas elfordul és a karddal vadul csapkodni kezd a levegőbe. A kép visszaváltozik: mind a három férfi a cella közepén áll; szemben a Szőke, jobbra a Dagadt, bal oldaltra Szakállas. A Dagadt kezében háló van. — Mi volt? — a Szakállas hangja most fenyegető. — Semmi! — ordít a Szőke. — Találkoztál valakivel? — kérdezi a Szakállas. — Nem! — Mi volt az arénában? — Értsétek meg, hogy semmi! — Kiegyeztél velük? — a Dagadt hangja gyűlölködő és irigy. — Eltitkoltad?! — mondja a Szakállas. — Őrültek vagytok! Nem szóltam, mert nem akartam ... — Nem akartál! — vág közbe a Szakállas. — És most nem akarsz az arénába menni! Elárultál bennünket? A Szőke lassan a falig hátrál. A másik kettő először nem mozdul, majd egyszerre elindulnak. — Mit akartok?! — üvölti a Szőke. — Azt hitted, hogy mi lekaszaboljuk egymást, te meg itt lapulhatsz? Vigyázz, Dagadt, nehogy oldalt kicsússzon! A Szőke jobbra ugrik, elsiklik a Dagadt mellett és az oldalsó fal mentén fut tovább. A Dagadt ügyetlenül utána dobja a hálót, de az a Szőke feje fölött a falnak ütődik és zizegve leesik a porba. A Szőke már a barlang másik oldalánál rohan. Lehajol, kiegyenesedik, jobbjában megcsillan a kard. Hátát a falnak veti, teste kifeszül, mint az íj. A Szakállas a terem közepén áll. Jobb vállát hátrahúzza, majd előre lendíti: ökléből kirepül a gerely és a falhoz szegezi a Szőkét, aki szétcsapja a karját, aztán lassan oldalra dől. A gerely a mérleg nyelveként ingadozva, meg-megbillen, és amikor a Szőke teste a fal mellett lecsúszik, a nyél hosszú barázdát túr a homokba. A két férfi a halott fölé hajol, majd egymásra nézve kiegyenesednek. — Te ölted meg — mondja a Dagadt. — Te rohadt! Most az egészet rám kennéd? 6
