Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - Matos Lajos: Az aréna (filmnovella)

útvesztőben, mint a patkányok. Kúszunk előre, hátra kijutunk valahol, de mindig csak újabb kanyar.

Változik a kép: a Szakállas előredöntött testtel, támadó tartásban megy előre a keskeny, sötét folyosóban. Két kezét kitárt ujjakkal oldalra nyújtja; érinti és érzékeli a falat. Arcán figyelem és feszültség. Teste csillog a verejtéktől. A folyosó derékszögű kanyarokkal fordul.

Premier-plánból hirtelen fentről jelenik meg: kísérleti labirintushoz hasonló folyosórendszerben, tanácstalanul mozgó, félelemtől űzött kicsiny emberi alak, aki vakop nekimegy a szemben levő falnak; megáll, kiegyenesedik és kezével óvatosan tapogatózik felfelé, mint a ketrecben hátsó lábára álló patkány.

A kép itt érezhető zökkenővel vált át. Most négykézláb kúszik a homokban, kimerültén ül a földön, hátát a falnak vetve, vadul forog egy kiszélesedő szakaszon, mintha a háta mögött hallott volna valamit.

Újra — mind gyorsabb lépésekkel — megy előre. A folyosó ezen a szakaszon egyenes, a távolban valamilyen ajtó világos, lekerekített sarkú négyszöge látszik. A Szakállas megroggyanó térdekkel áll meg a nyílásban. Mögötte zajtalanul bezáródik a fal. A Szőke oldalt támaszkodik, a Dagadt csak sejthető a félhomályban. A téglalap alakú terem közepén a Dagadt által földbeszúrt gerely mered ki a homokból.

— Hol voltál? — kérdezi a Szőke.

— Nem bírom tovább! Újra és újra végigkúszni az útvesztőn, ahol mindig másutt van a fal; reménykedni, hátha megtalálom a kijáratot. Jobb lenne már megdögleni!

— Türelem. Egyszer az is eljön.

A félhomályból váratlanul sötét tömeg repül elő, legyezőszerűen szétnyílik a levegőben, lecsap a karóra és fémes zizegéssel köré tekeredik. A Szakállas vadul fel üvölt.

— Hagyd már abba, Dagadt!

— Csak gyakoroltam — mondja a Dagadt.

— Ez melyikünk volt? — kérdezi a Szőke.

— Hülyék vagytok. Csak gyakoroltam — ismétli a Dagadt. Hangtalanul tűnik elő a sötétből. A gerelynél megáll, széles mozdulattal lerántja róla a sűrűszemű hálót, mely kissé mereven hajlik, mintha fémszálakból szőtték volna. A hálófinoman csörren, mikor a földre dobja.

— így dobnád az én nyakamba is, mi? — kérdezi a Szakállas.

— En is haza akarok jutni — mondja a Dagadt.

— Hát akkor ne dobáld mellettem a hálót, mert kilyukasztalak a gerellyel — ordít a Szakállas.

A Dagadt a gerely és a Szakállas közé lép. A két férfi fenyegetően néz farkasszemet.

— Hagyjátok abba — szólal meg a Szőke. Nem ugrik közéjük, csak a tartásán látszik: felkészült arra, hogy megpróbálja szétválasztani őket.

— Mért fenyegetőzik? — mondja a Dagadt. — Én is élni akarok. Ha a dobást elhibázom, nincs semmi esélyem. Szigonnyal nem lehet védekezni kard ellen.

— Kár gyakorolnod — mondja a Szakállas. — Úgyis meghalsz.

— És te? A Szőke nálad is gyorsabb.

— Őrültek! — csattan fel a Szőke. — Mindig csak egymást méregetjük. Mennyi esélyünk van velük szemben?

Mind a hárman a fal felé fordulnak, ahol előzőleg az ajtó kinyílt.

— Semmi — felel a Szakállas.

— És ha együtt próbálnánk?

— Hogyan?

— Innen csak egyenként engednek ki. Ha valaki kilép a nyíláson, a kőlap záródik — mondja a Dagadt.

4