Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Raffai Sarolta: A kitagadott (novella)
— Mondja, hol él maga ... izé ... — Heller — mondta szolgálatkészen az ékszerész fölétornyosuló, testes szomszédjának. — Heller Béla. — Na jó, — folytatta az elnéző mosollyal. — Hát szóval... hol él maga Heller úr? — Én, kérem . . . hajdúböszörményi vagyok. Az egész családom hajdúböszörményi, kérem. Apám ... nagyapám ... mindenki, akire még visszaemlékezni tudunk. — Maga egy ló, ha ezeknek bármit is elhisz — kurjantott oda egy meglehetősen zilált külsejű fiatalember, aki ezzel már el is fordult, mint akit az ügy a továbbiakban nem érdekel. Viszont a szoba minden lakója őket figyelte, nem is érdeklődéssel, hanem báván, Heller hátán a ruha lassan átnedvesedett, homloka gyöngyözött. A testes az ifjúra kiáltott: — Tisztességtudóbban, hallja-e! Az vállat vont csupán, aztán meggondolta magát, szelíden mosolygott az ékszerészre, akit újra jó érzés töltött el, bár a félsz már megfészkelt a szívében. A testes inkább szánakozva, mint gúnyosan ismételte: — Szóval, ha meg nem sértem ..., hol él maga kedves Heller úr? Tekintetének szomorú bölcsességét elviselni túlontúl kínossá vált, az ékszerész érezte, hogy inge újabb víztartalékot szív magába az ő csenevész kis testéből. — Vagy úgy — szólalt meg végre, hosszú hallgatás után a nagy darab, erős ember, és utána rögtön megkérdezte: — Talán ... valami megbízható címet kapott? Ezért utazott föl? Heller értetlenül bámúlta a másikat. — Címet! Nem érti? Tud valami jó címet? — Nem kérem . . . merő véletlen, hogy itt vagyok — mondta hosszas töprengés után. — És én igazán csak a szerszámaimat szeretném ... A testes szó nélkül hanyattfeküdt, tarkója alá téve karjait. Amikor a csönd már nyomasztóvá vált, csak ennyit mondott: — Mi a fenének azok a szerszámok magának, Heller úr! Az ékszerész sietve magyarázkodott. — Kitűnő szerszámok, uram. Svájcból hozattam őket. Nincs a világnak pontja, ahol én azokkal a szerszámokkal el nem boldogulok... versenyképesség, uram! Érti ezt? Az én munkám, amióta az eszem tudom ... — látva a másik érdektelen mozdulatlanságát, úgy tette hozzá, mintha bocsánatot kérne: — és hát a kislányom, feleségem ... az anyám ... Ha újra együtt leszünk, el kell tartanom őket... Most vette észre, hogy ismét őt figyeli mindenki, zavartan elhallgatott, szégyenkezve nézett körül, látta a kifejezéstelen, mégis figyelő arcokat, s nem értette, miért nem ismer föl semmi érzést rajtuk... éppen, mintha egy bábjáték magatehetetlen figurái lennének. Szomszédja példáját követve menekülésszerűen feküdt hanyatt ő is. Sok idő telt el, de nem beszélt senki, végre a testes megszólalt: — Hát a családja? Heller elmosolyodott. — Munkatáborban, hála istennek. Őket már nem üti agyon egy átkozott bomba. A másik reménytelenül sóhajtott, ő megijedt. — Vagy gondolja, hogy ... — Dehogy — felelte gyorsan a testes. — Ott aztán biztosan nem bombáznak, efelől nyugodt lehet. Másnap valamiként megélénkült a nagyszoba, bár nem mozogtak többet az emberek — mindenki tartalékolta kevéske erejét utasítás, vagy tanács nélkül, merőben ösztönösen. Inkább a levegő vibrált szokatlanul, okát Heller eleinte nem értette, próbálta 2* 19
