Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám - Raffai Sarolta: A kitagadott (novella)

figyelmen kívül hagyni a jelenséget, majd amikor szomszédja barátságosan kezeügyébe segítette sokdioptriás szemüvegét, csupa hirtelen elkapott, s előzőleg rajta felejtkezett tekintettel találkozott, A bábjáték figurái megéledtek, az érdeklődés halványan elrajzolt emberekké, de eleven emberekké válni segítette őket.

— Csodálnak — gondolta az ékszerész. — Igenis, csodálnak. Persze, nekem se volt könnyű odaállni az egyenruhás elé . . . de míg mozog az ember, ne hagyja magát. És ne rettegjen jobban a szükségesnél.

Aztán a testesnek sürgősen elmesélte, mert egész egyszerűen megfojtotta volna a titok, hogy unokafivérét fölkeresni jött Pestre, aki művészember, befolyásos ismerősökkel ... így rekedt itt, a razzia nyakoncsípte, mielőtt neves rokonát meglelhette volna, holott napokig hajkurászta. De . . . senki nem tud semmit felőle. Hanem . . . Lakkos testvérnek majd erről is beszél, azaz nyilatkozik. Igen, ez a helyes kifejezés. És megkérdezi őket, milyen jogon vitték el távollétében a családját, bár szó ami szó, így jártak jobban a szegények. Biztonságban élhetnek legalább. De hogy ő véletlenül értesüljön erről is, hát. . . furcsa. Nagyon, nagyon furcsa. Tulajdonképpen törvény- ellenes. Igen. A vele történtek minden kétséget kizáróan a törvénysértés fogalmával azonosíthatók.

A testes csak nézte, nem beszélt. A terem lakói őket figyelték valamennyien, s mind hallgatott konokul. Nagysokára egy csupa-ránc, vézna öreg megszólalt:

— Maradjon fiatal barátom a ... fenekén. Örüljön, hogy nem figyel magára senki. Hallgasson rám: semmit ne tegyen.

A többiek bólogattak, de Heller mosolygott.

— Igaza van az öregnek — mondotta a testes. — Egy-kettőt alszik még rá, aztán magától is meggondolja, Heller úr.

De ő máris fölállt, igyekezett agyongyűrődött ruháját többé-kevésbé rendbe hozni s indult. Az ajtó közelében érte csak utói szomszédja, valahonnan ruhái rejtekéből előráncigált egy darabka száraz sajtot, s erőszakkal az ékszerész kezébe nyomta.

— Gondolja meg — mondta még jóindulattal.

Heller oda se figyelt, fölszegett fejjel igyekezett kijutni a teremből, lelke mélyén megvetve is, szánva is a sorsukba beletörődötteket. A küszöbnél elérte őt, majd az őrökkel s a házmesterrel folytatott vitája közben is hallotta még a csupa-ránc öregember elviselhetetlen, hörgéshez hasonló köhögését. Maga sem tudta, de talán éppen ettől a hangtól vált erőszakossá és határozottá, amilyen soha nem volt, ettől a megállíthatatlan, iszonyú fuldoklástól, s amikor a házmester és az egyenruhás kíséretében végre elindulhatott a Lakkos testvér megjelölte helyre, elhatározta, hogy valami gyógyszert kér legalább az öreg számára, ha kórházba szállítatnia nem sikerül.

Két nap múlva kísérték vissza a többiekhez, élete két leghosszabb napja után, bár neki sejtelme sem volt már akkor a valóságos időről. Hasztalan könyörgött, hogy máshová, bárhová . .. megállt a nagyterem ajtófélfájának támaszkodva, úgy vélte, fölis- merhetetlenül. De társai szemüvege nélkül is, ebben az állapotban is ráismertek. Azóta megszaporodott a lakók száma, a csupa-ránc öreg feküdt az ő volt helyén, egyébként egymás hegyén-hátán hevertek az emberek legyengülten, kiéhezetten, nyomorultul. Nem húzódtak összébb, talán, mert ez lehetetlenné vált azóta, a testes ránézett, aztán elfordult, majd végignyúlt a szalmán, szokásához híven tarkója alá helyezve karjait, s a mennyezetet bámulta üres arccal.

Az ékszerész ott álldogált, mást mit is tehetett volna, ismét érezte a levegő vibrálását, de most nem az oda, az elfordulás erejét — a taszítás feléje áramlását — megértette.

— Ezek már eltemettek engem — gondolta. — Valami történt itt azóta, hogy ezek eltemettek engem ... — egy szájjal több a napi adaghoz, egy test térfogatával szoro20