Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Raffai Sarolta: A kitagadott (novella)
— Igenis. — Igenis, igenis! Az Atyaistentől talán? Vagy Mózsi pátriárkától? He? He? — Itt vannak ... — hebegett az ékszerész —, azok is itt vannak a táskámban. A Hatalom arca változatlanul derűs maradt. — Ebben? Itt? — Igenis. A pödörbajszú a fejét csóválta. — Hát pajtás ... te se kaptál sérvet a fene nagy erőlködéstől, ha ebbe a táskába a szerszámaid beleférnek. — Nem kaptam, kérem. — Aha. Szóval nem kaptál. — A Hatalom gyanút fogott. — Aztán mi vagy te otthon, civilben, mi? — Órás és ékszerész, alázattal. A pödörbajszú Hatalom a többi, különféle formában rejtezett Hatalom fele pislan- tott, majd félrevonta Heilert. — És az ékszerek? Hol vannak az ékszerek? — Ajkát beharapta, hogy bajsza álla gyürkéig ért. — Ne handabandázz, mert a szerszámaidat többé sose látod. — Értjük egymást? — Igenis, alázattal. — Nahát akkor. Heller a nagy halom összedobált holmi felé intett. — Azok is a táskámban vannak. A Hatalom elképedt, felnyögött. — Barom! — Majd rövid szünet után, kapkodva: — Keresd elő, hoci! Heller ragyogó arccal emelkedett föl, nyújtotta a táskát. — Becsületes ember voltam világéletemben . . . becsületes mesterember és kereskedő ... úgy tessen elhinni, ahogy mondom. A Hatalom lopva körülnézett, suttogott. — Ne papolj annyit és idefigyelj, Most én itt vissza neked semmit nem adhatok, a többiek még azt hinnék, valakit beárultál. Hanem — két nap múlva, mondjuk, a szálláshelyeden szólj a házmesternek, hogy kísérjen el a tizenharmadik kerület nyilas pártházába. Ott aztán keresed Lakkos testvért. Az én vagyok. Értetted? — Igenis — rebegte Heller boldogan s indult a többiek után. — Lakkos testvér, tizenhárom ... ismételgette magában a kapott reményt... csak el ne felejtsem — gondolta. Csak el ne felejtsem! A személyi motozást vidáman eltűrte, megalázott volta se kínozta már. S mivel valóban semmit sem rejtegetett, hamarosan végeztek vele. A nagyteremben figyelmesen körülnézett, a légvonatra ajtó, ablak fekvéséből következtetve kiválasztott magának egy belső sarkot a meglehetősen szennyes szalmán, odahúzodott s lefeküdt a falnak fordulva. Már csak félálomban hallotta a többiek kászálódását, testek bátortalan, helyváltoztató tapogatózását, szipogást, csittítást, fölcsukló, hangos, majd elfojtott sírást is, krákogást, köhögést, de mindezt úgy, mintha egy messze játszódó film kísé- rőjeként tompulnának, erősödnének a zajok, zörejek. A hangok egymástól elválaszthatatlannak tűntek, kiegészülve és összefonódva jelezték az élők élettani jelenségeit, magát az életet. Heller tudta, hogy beszélgetése a Hatalommal nem tűnhetett föl különösebben senkinek, ott majdnem mindenki beszélt, panaszkodott, vagy érdeklődött legalább. Mégsem állhatta meg, hogy a többieknek be ne számoljon arról, hogy szerszámait hamarosan visszakapja. Mivel semmit sem dugott el. S hogy ma beszerezhetetlen, pótolhatatlan műszerekről van szó. 18
