Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - JEGYZET - F. Tóth Pál: Fiatalok és a felszabadulás
jegyzetek. Fiatalok és a felszabadulás Mostanában gyakran volt alkalmam fiatalok között forgolódva, velük disputáivá, sőt vitatkozva lemérni, mit is tud az új, az I 945 után — vagy éppen a háború alatt — született nemzedék a felszabadulásról. Mint családapa közvetlen is tapasztalhattam, milyen folyamat megy végbe a valóság megismerésére szomjas gyermekek, serdülőkorúak lelkében. Volt alkalmam érzékelni, hogy mit hoznak haza az iskolából, a baráti környezetből. S nem egyszer szembesítettem saját élményeimet is az ő tudatvilágukkal. Mondhatom, számomra sem volt minden tanulság nélküli ez a szembesítés. Kiderült,hogy amit én tudok a gyötrel- mes háborús időszakról, nemzedékünk nagy próbatételéről, az igen kevés ahhoz, hogy meggyőzően és hihetően beszélhessek előttük. Azok az élmények ugyanis, amelyeket — a legtöbb felnőttel együtt — elmeséltem nekik, nem sokban különböztek a mi apáinktól, nagyapáinktól hallott históriáktól, akik unalmas estéken ki nem fogytak az első világháborús epizódokból. Úgy hallgattuk mi is azokat az Isonzó-menti történeteket, mint valami hihetetlen távolba vesző balladákat, melyek emberek megpróbáltatásairól szólnak, de nem sokban különböznek a nagyanyó által mesélt „igazi” meséktől. Hiszen ezekben is, azokban is végül elbukott vagy győzött valaki, s ha az illető ott ült előttünk a családi körben, szinte az is mesealakká változott. A mi gyermekeink ugyan nehezebben csiholták ki belőlünk ezeket a történeteket, de azt hiszem, a férfiak többsége rajtakapta már magát azon, hogy néha önmagát ismétli az élmények elmondásában. S ezekben még annyi hősiesség sincs, mint apáink, nagyapáink történeteiben. Jártam Lengyelországban, ahol még a levegő is az ellenállási mozgalom hősies történeteivel van teli. Ahol hihetetlenül mélyen él a lakosság millióit lemészároló német fasizmus gyűlölete. Meghatottan barangoltam a szimferopoli ifjúsági parkban, ahol egy gyermekszoborcsoport előtt büszkén mesélte pionír idegenvezetőnk, hogy ezek a fiatalok mind hősök voltak. Az életüket áldozták az ország felszabadításáért. Jugoszláviában, Bulgáriában, Szlovákiában a partizánmozgalom az éltetője a emlékezésnek, a hősi ideáloknak. Ha jól emlékszem, Mesterházi Lajos író mondta nemrég egy interjú kapcsán, hogy Budapest nem a hősök városa. Ha Budapest nem is az, nehezebb, s nem is lehet ezt az egész országra vonatkoztatni. Fehér Lajos, aki maga is élő alakja a magyar ellenállási mozgalomnak, a közelmúltban imponálóan bizonyította, hogy ha nem is volt tömegméretű a magyar ellenállás, szégyenkezni még sincs okunk. A világ minden táján ott voltak a magyar nép fiai, ahol küzdeni tudtak az örök emberi eszményért, a szabadságért. Hasonlókat érzékeltetett velünk az 1969. november 23-i Népszabadság-melléklet is, amelyben dr. Pintér István történész „Magyarok az ellenállásban” címmel három teljes újságoldalon keresztül, 130 fényképet is összegyűjtve bizonyította, milyen különböző erők találkoztak az antifasiszta, antihitlerista nemzeti egység platformján. S volt tömeges ellenállás is a parancsok megtagadásában, a kiürítés késleltetésében vagy — mint Kecskeméten is történt — elszabotá- lásában, a gyárak, üzemek leszerelését akadályozó mozgalmakban. És volt — 1919-től 1945-ig — véres áldozat is, mely a kommunisták s más haladó szellemű emberek legyilko- lásában, elpusztításában jutott kifejezésre. Miért hát mégis az a szégyenkezés, amely elfog bennünket, valahányszor fiataljaink felteszik nekünk a kérdést: Magyarország nem tudott volna kiugrani a háborúból? — Hogyan engedhettétek, hogy nyakatokra üljön az a bitang Szálasi-rendszer? — Nem lehetett volna itt az Alföldön is létrehozni nagyobb ellenállási gócokat, partizánalakulatokat? ... Mert valljuk be, ha beszélgetésekre kerül sor, ki nem fogynak ezekből a kérdésekből. 77
