Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - JEGYZET - F. Tóth Pál: Fiatalok és a felszabadulás

S ilyenkor látjuk, mi magunk is milyen keveset tudunk az ország történelméről. Benne éltünk a véres forgatagban, mint gyufaszálak hányódtunk a hullámok hátán. De nem láttunk tovább egy-egy város vagy falu határán, érzékeltük a rettenetes hömpölygő erőt, mely országokat képes elsodorni a helyéről, de mitsem tudtunk azokról az összefüggésekről, melyek már ma — többé-kevésbé — nyitva állnak minden érdeklődő ember előtt. Komoly irodalma van például a háborús diplomáciának, ismerjük a titkos cselszövéseket, melyek révén az ország urai áruba bocsátották a nemzeti vagyont, húst, gabonát, értékes emberéletet — mindent, ami mozdítható és eladható volt.

Csak egy valamit nem ismerünk még kellően, azoknak az érzésvilágát, gondolatait, vívódását és helytállását — vagy éppen gyávaságát —, akik itt éltek akkor, azokban az időkben, s akiket kisembereknek nevez a történelem.

Valamit makogunk mi a gyermekeinknek, fiataljainknak azokról az időkről, de ezek legfeljebb csak anekdoták vagy tragikus történetek, egyéni epizódok. Ha pedig nem azok, akkor akaratlanul is a történelemkönyvek száraz betűit ismételgetjük.

Igen-igen, akad azért már elhihető erejű irodalmi feldolgozás is. (Időben az első tán ezek közül egyik „idegenbe szakadt” s közben árulóvá vedlett hazánkfiának sok kiadást és nagy díjat megért könyve: A szabadság árnyékában.) De milyen kevés és milyen vékonyacska ez a vonulat. Egy fiatal írónk szép könyve, az Apassionata jut még eszembe, de nála sokkal többet mondhatnának mások, akik a bőrükön is érezték, mit jelentett két tűz mesgyéjén élni.

Valamit felszínre hoznak majd bizonyosan a mostani pályázatok is, tán többet, mint gondoljuk. De azért mondjuk meg őszintén, az volna a legszebb „agitáció” a felszabadulás ténye mellett, ha gyermekeink kezébe adhatnánk négy—öt igazán értékes könyvet, túl az ismert Budapesti tavaszon, s a kedves Illés Béla Vígszinházi csatáján is. Könyveket, melyekből a valóság lehelete áradna feléjük őszintén és elhihető erővel, ahogyan azt el is várják tőlünk.

Politikai iskolán tanító ismerősöm mesélte minap, hogy milyen kevéssé ismerik a mai huszonévesek a felszabadulás időszakát, s ezekről valahogy úgy beszélnek, mint a Rákóczi- szabadságharcról. Nekik ez már történelem. Pedig együtt élnek a szemtanúkkal.

Egy öreg barátom — már nem él szegény — is tudott egy más előjelű példát, el is mondta sokszor. Hogy még emlékszik rá, hogyan mutogattak gyermekkorában egy vörös sipkás vén honvédet, aki 48-as huszár volt, s együtt harcolt — állítólag — Bemmel. Ő annak példájaként hozta ezt fel, hogy milyen anakronisztikussá válik a legszentebb dolog is, ha nem vigyázunk. „Mi — mondotta a veteránokra célozva — nem akarunk ilyen vörös honvédek lenni.”

Hadd tegyem hozzá sokunk nevében, hogy bizonyára a mostani 40—50 évesek generációja sem szeretne nagyapáinak első világháborús „mesehőseivé” válni.

S amikor megállapítjuk, hogy gyermekeink nem sokat tudnak a felszabadulás időszakáról, illetve nem tudnak annyit, mint amennyit szeretnénk, azt hiszem, először is önvizsgálattal kell kezdenünk:

1. Tudunk-e mi is már mindent, amit tudnunk kellene?

2. S megtettünk-e már mindent, hogy szélesítsük ifjaink látókörét, bővítsük ismereteit ebben a roppant gazdag tényanyagban?

Ez az esztendő valamennyiünknek biztosan sok meglepetést tartogat. Nem csak az ünneplés fénye ragyog majd mindenütt, de áradnak már az igazi történetek is. Élményszerűb- bé válik az iskolai tudás s száraz tananyag.

A fiatalok — tapasztalhattam — nem kiszínezett történeteket várnak tőlünk, s nem baj, ha nem leszünk hősök a szemükben. Senki sem várja a történészektől, íróktól, hogy másról adjanak számot, mint ami történt. De a valóságot publikálni kell.

Azt kérdezik tőlünk, hogyan állt talpra az ország? Milyen volt az a felszabadult ősz, tél és tavasz itt az ország közepén és keleti felén, amely fél esztendővel előzte meg az ország egészének végső felszabadulását? Hogyan éltek itt akkor az emberek? Milyen volt az első földosztás? Miért szűntek meg a nemzeti bizottságok, melyik párt mit tűzött a zászlajára, tudtak-e és hogyan együttműködni, szép volt-e az első május elseje? ... És kérdezik naivan: mit ettetek akkor? És sok helyütt: mikor jött haza apánk? Ránk csodálkoznak: Hány éves is voltál? Csak huszonnégy? Négy—öt év elveszett a fiatalságodból, tudtad-e ezt pótolni ezután? Mi az, hogy SZÍT, meg EPOSZ, meg DÉFOSZ, UFOSZ, milyen sok rövidítés, mit jelentenek...

És kérdés, kérdés után . . . Sokra már feleltünk, de még többre nem. Hogy mit tudnak a fiatalok a felszabadulásról?

Ez főként a felnőtteken, az idősebb generáción múlik.

F. TÓTH PÁL

78