Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - MŰHELY - Mester László: Körüljárva Macbethet
nyos, nem érdekes áldozat többé. Az áldozat addig érdekes, ameddig erő van benne és birkózni tud. Kész, lépnek egyet tovább! Jön a következő Macbeth . .i. 1963-ban a legutóbbi magyarországi Macbeth Major Tamás rendezésében, Sinkovits Imre és Lukács Margit főszereplésével nagyon érdekes előadás volt, és korunk legmarkánsabb hazai drámai hőse, Sinkovits Imre igazán nagyszerű pillanatokkal ajándékozott meg bennünket. De a legkevésbé nevezhető emlékezetes Sinkovits állomásnak. Az ember tragédiája Ádámja, vagy a Mózes címszerepe, vagy a Marat halála de Sade márkija — hogy hirtelenjében a nagy szerepeit említsem — mind felülmúlták a Macbethet. Major Tamás sok érdekes észrevételt fűzött a Macbeth bonyolult problématikájához. Évekkel azelőtt ő maga is végigjárta Macbeth Canossáját, mint címszereplő. Akkor, 1952—53-ban Tito drámának játszották a Macbethet. Erről ma már csak mosolyogva lehet beszélni. A 63-as előadás rendezői koncepcióját Major a Sinkovits Imréhez intézett nyílt levélben, a Népszabadságban, így fogalmazta meg: Vigyázni kell! A zsarnokság lehetősége mindig benne van a társadalom élő, eleven organizmusában; ha a túlzott becsvágy elburjánzását idejében nem fékezzük meg, nem lokalizáljuk, újra és mindig lehetnek zsarnokok! ... A mondanivaló a változó korokban változik. Az örök emberi, mint sejt, mint mag állandó, de a kor változásai, a társadalmak és az emberek alakulása során az örök emberi mindig más és más megjelenési formát ölt. Ettől válik örökké érdekessé és újszerűvé a mű, soha véglegesen meg nem oldottá. Ez teszi lehetővé, hogy I 5 év múlva újra megrendezzék a Macbethet, s akkor újra meg kell fogalmazni a mondanivalót... Másképp kell szabni a szövetből ma a ruhát, mert más a divat, mint 15 év múlva, amikor esetleg ismét hosszú lesz a zakó, széles a hajtóka vagy nem lesz hajtóka ... A modern angol Shakespeare-kutatások két nagy irányba terelik a Macbeth elemzését, az egyik irányzat a darab néhány nem konzekvensen átgondolt szerzői sora miatt — elnézést, hogy Shakespeare-nél ilyenről beszél az ember — félrevisz néhány jelentős elemet. A legújabb ismert Shakespeare-kutató, Bradley professzor, vezeti le ennek a kétféle Macbeth elemzésnek a szálait. Az előbbi (nekem idegen vonal) úgy elemzi, hogy Macbeth és felesége már a darab előtt elhatározta a ki rálygyiIkosságot. Várják a kedvező alkalmat, mikor tehetik el az útból Duncent és a trónörökösöket. Van is négy-öt sor a műben, amely ugyan nem világos utalás, de alkalmas kiindulópont, hogy nagyravágyó és az eszközökben nem válogatós hőst lássunk Macbethben. Macbeth felesége mondja: „Részeg volt a remény, amibe öltöztél?” Tehát: csak a szádat járattad, s most egyszerre inadba száll a bátorságod, amikor a kezedbe adja a sors a lehetőséget? Ez alapvető koncepciós kiindulópont... Én megmondom, nem hiszek abban, hogy Shakespeare ilyennek látta Macbethet. Minden drámában arról van szó, hogy az ember hogyan fejlődik, alakul különféle hatásokra ... Sok csodálatos dolog van a világon, de nincs semmi csodálatosabb az embernél. Ezt Szophoklesz után Shakespeare tudja legjobban. A változó ember a drámai mű egyetlen tárgya. Mondhatná valaki: van olyan drámája Shakespeare-nek is, ahol a hős nem változik. III. Richárd kijön a darab első jelenetében és egy parádés ária-monológban közli, hogy miután a természet oly rútul bánt el vele, piszok módon sántának, púposnak, kriplinek alkotta meg, megugatják a kutyák, a nők rá se néznek .........elhatároztam, hogy gazember leszek”. Be is váltja, valóban gazember lesz, és a darab végén kibelezik ... Ez az a kivétel, amely erősíti a szabályt. De ha az összes többi Shakespeare-drámára és a világirodalom jelentős alkotásaira gondolok, akkor mindig a változó ember az, aki számunkra tanulságos, élményszerű és érdekes. Személyesen az én számomra is azért érdekes a színház, és azért köteleztem el magam ennek a művészetnek, mert az ember áll a középpontjában: aki írja, aki játssza, aki rendezi. A színház a változást ábrázolja, az élet legjelentősebb tényét. A permanens változás tartja életben a világot! — ez alapelve a marxizmusnak. Felfogásom közel áll a Bradley által elemzett másik vonalhoz, amely szerint Macbeth a darab előtt érintetlen a véglegesen felfokozott nagyravágyástól, bár erős a becsvágy benne. De ez a vonal nem túl határozott. Nem eléggé tisztázott, hogy milyen motiválások közepette alakul Macbeth sorsa akarata ellenére úgy, ahogyan szemünk láttára lejátszódik. Éppen a tisztázás végett „találtam ki” az említett két tengelyt, a logikai-reális és a démoni erők vonalát. A metszéspontban Macbeth áll. A két tengely köré rajzolt ellipszisben csoportosul a többi szereplő. A démoni erők vonalán helyezkednek el a boszorkányok és lady Macbeth, a logikai erők vonalán a király, Banquo, Macduf, Malcolm ... Ebből vezethető- le a társadalmiság és a magányosság ellentétpárja, mint két természetes konzekvenciája az erővonalak két végállomásának... •k — Mennyi időt szántál ezekre a töprengésekre? Mióta készülsz a darabra? — kérdezem. — Tavaly július óta. Akkor közölték, hogy én rendezem. Azóta egyfolytában ... 76
