Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Az első találkozás - Raffai Sarolta: Egy öreg katona

EGY ÖREG KATONA

Azok a hetek a város minden lakója számára szinte elviselhetetlenek voltak már. Ijesztő plakátok a kommunizmusról, a helység kiürítésére vonatkozó leghatározottabb parancs, kijárási tilalomról és még ki tudja hányféle határozatról való rendelkezés — és valamennyi főbelövés terhe mellett végrehajtandó. A fenyegetést végül senki nem vette komolyan, hiszen a megszegett tilalmak és végre nem hajtott parancsok alapján az egész lakosságot kiirthatták volna. Egyre gyakrabban beszéltek arról a felnőttek, hogy bárcsak itt lennének már az oroszok — a példátlan rémhírek ellenére —, hogy essünk végre túl rajta, ebből elég volt, s mindezt — bár főbelövés járt érte — a gyerekek füle hallatára. Otthonát pedig alig néhány család hagyta el, odáig jutottak az emberek, hogy nem féltek már semmitől.

Akkor találkoztam először ezzel a hasonlíthatatlan „minden mindegy” alapállással, bizony elég korán. Sajátos módon nem keserítette el s nem tette fásulttá az egyszerű embert a teljes létbizonytalanság, könnyedebbé, vidámabbá annál inkább. Akkor még nem értettem az okát, a jelenség magyarázatát nem találtam, de hallatlanul izgatott.

Azóta tudom: letenni valami nagy-nagy gondot és fölmenteni önmagunkat minden felelősség alól, szinte gyermekké lenni újra — szinte mámorossá teszi az embert. Egyszóval, ha „a semmi ágán ül szívem”, s ez átmeneti állapot, inkább örömre, semmint világfájdalomra szolgáltathat okot.

Az utolsó nap, október harmincegyediké szokatlanul csöndes volt. Katonát nem is láttunk — ki se nagyon merészkedtünk, ez igaz — míg aztán késő délelőtt eléggé erős robbanás rázta meg a város délnyugati csücskét — a mi ablaküvegeink közül is betört néhány. Szüléink eleinte nem engedtek az utcára minket, de amikor a szomszéd házak lakói az országút felé óvakodtak, senki se tarthatott vissza bennünket. Nagyon közel laktunk a Duna felé vezető, úgynevezett bátyai úthoz, de hogy elérhessük, egy széles és mély mesterséges folyócska, a Vajas hídján kellett volna átmennünk. Ez a híd most romokban hevert — nagy része a csatornában — a korábbi detonáció magyarázata, s az évszakhoz képest meleg, napsütéses, csupa fény délidőben a víz két partján nézett szembe egymással a szovjet katonaság meg a kalocsai lakosság, közöttünk Grősz József, az érsek.

Valakinek eszébe jutott: ásót, lapátot! Az emberek rohamlépésben széledtek szét, hogy ugyanígy térjenek vissza, most már szerszámokkal. A védőgátat magasra építettük, keményre döngölt földjét a csatornába dobáltuk s mire a két parton sürgölődők karnyújtásnyira megközelítették egymást, az első mozdulat már nem is lehetett volna más, mint ölelés.

Esős, lucskos, irgalmatlan őszvég következett ezután.

És a tankok, teherautók, szekerek egyre-másra vonultak át a városon, szinte végeláthatatlan sorban a zuhogó esőben s folyton dagadó sárban. A város szélső házaiban — nálunk is — mindig száradtak csurom-víz katonaköpenyek, kapcák, csizmák a tűz körül, mindig pihent néhány halálosan fáradt ember a lakásban egy-egy félórán, esetleg egy-egy napon át. Előfordult, hogy tizennyolcán jöttek együtt és egyszerre, talpalatnyi hely sem maradt szárazon vagy üresen a házban, egymást lépkedtük át, a család tagjai pedig fölváltva virrasztottak.

Az egyik hasonló népes csoport november vége felé érkezett szekerekkel, kora délután. Öcsém a bolondulásig szerette a lovakat, de mert hat éves sem volt, vele kellett tartanom, hogy vigyázzak rá. A katonák mind bementek már a házba, egy öreg ajnározta még a szürkéjét, de olyan hasonlíthatatlan gonddal, amilyennel azóta sem találkoztam. A katona — anyámék véleménye szerint közel járhatott a hatvanhoz — megkékült s elgémberedett ujjakkal babrált a szerszámon, aztán csak állt, s elgyönyör43