Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Az első találkozás - Káldi János: Pillanatfelvétel
ködött abban, milyen jóízűen eszik a ló. Néha ránk nézett, elmosolyodott, de a következő pillanatban megfeledkezett rólunk újra. A fiatalabbak ki-kiszóltak a konyhából, tele szájjal kiabálták, nyilván sürgették az öreget, ő válaszolt, s ácsorgott tovább. Végül elindult befelé, mi meg rövidesen utána. A tűzhely mellett szorítottak számára helyet a többiek, s hogy a sapkáját letette, mi csak néztük hófehér haját, piros arcát, erős fogait. Nálunk ismeretlen volt a hasonló korú közkatona, s nem tudtuk elképzelni, hogyan került ide. Tanakodtunk, végül kézzel-lábbal faggatni kezdtük. Kiderült, hogy ő bár öreg, nem marad vissza egyik fölszabadult országban-város- ban sem, rendfenntartónak sem ... Berlinig akar menni. Aznap éreztem először olyan különös ürességet magamban, hogy valaminek a hiánya fizikailag is fájt. De hogy mi hiányzik, se megfogalmazni, se megnevezni nem tudtam. Azonban voltak már inkább felnőtteket illető ismereteim, nevezetesen: nálunk mindenki minden lehetőséget megragadott. Nem fáslizta visszereit, zsákolással növesztette sérvét, esetleg az öncsonkítástól se riadt vissza — hogy megússza. Megúszni, megúszni, megúszni! Keserű szájízzel nézegettem az öreg sorkatonát, s lopva, alacsony sámlin üldögélve, sokáig. Azóta számomra a honosság, honpolgárság nem üres szó, fölöslegesen nem is használom — s leírni most írom le először. Mert hitem szerint az elmúlt huszonöt év alatt a mi számunkra is valami egészen sajátos értelmet kapott, engem legalább is erősebben kötelez az adott szónál is — mindennél a világon. Ezért gondolok még ma is gyakran arra az öreg sorkatonára, s ha a negyvennégyes esztendőt vagy negyvenötöst emlegetik, újra és újra magam előtt látom, holott aligha élhet már szegény, s talán ha egyetlen éjszakát töltött a fedelünk alatt, nem sejtve, mekkora döbbenetét okozott egy mégcsak nem is kamaszlánynak, s mennyivel járult hozzá egyénisége formálásához. RAFFAI SAROLTA PILLANATFELVÉTEL A major ott állt a szántóföldek és a télvégi ég nagy szelídségében, közvetlen Tribsees mellett. Az épületek közül különösképpen a szénáspajta emelkedett ki, ahol a szállásunk volt, azt hiszem, már harmadik napja. A naptár március tizenharmadikát mutatta: a falevelek és az ághulladék alól előmosolygott már az új fű friss zöldje. A széna tetején folyt a szó: arról beszéltünk — mint mindig —, mi lehet otthon: szeretteink élnek-e még; mikor lesz már vége az értelmetlen, ostoba háborúnak; mikor mehetünk hazafelé ... Tapa Andris kiáltotta el magát: — Gyerekek, a tisztek éjjel mind megléptek! Ahogy körülnéztünk a hajnal egyre erősödő világosságában, láttuk, bizony igaz, az arany csillagos tiszt urak hiányoznak. A legmagasabb rendfokozattal egy idős őrmester maradt velünk, a vidám életkedvű mosolyember, a tanító úr, a megtestesült remény, a bölcs és tapasztalt „róka”, aki — megbízván bennünk — naponta elmondta a fennen ragyogó igazságot: „Ezt a háborút az nyeri meg, aki túléli.” Az óriási, nyitott kapun be-befújdogált a szél; ilyenkor felerősödött a széna illata, úgyhogy szinte fuldokoltunk benne. Gyorsan hervadt pillanat után pillanat. Azt vettük észre, hogy félelmesnek tűnő és nem szűnő zúgás hömpölygött közénk Tribsees felől, az országút irányából. A hang nagyon emlékeztetett egy láthatatlan vízesés morajára, és szinte látni lehetett, ahogy 44
