Forrás, 1970 (2. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - EMLÉKEZÉS - Kunszabó Ferenc: Hontalan honosok

tádi Szabó István, Ka tetszik ismerni ezt a nevet, ígért is neki földet, tíz holdat — no nem neki személyesen, hanem az összes ilyen szerencsétlennek. Két választáson keresztül Ígérgette, aztán elfelejtette, és a végén két hold lett belőle, de az is bár ne lett volna, mert mindig csak a kamatokat fizetgettük, a tőkét nem is tudtuk törleszteni. Apám meghalt, és még akkor is ugyanannyi volt a Pengő rajta, mint mikor megkapta, hát mondom a testvéreknek — volt belőlünk is hét darab —, legjobb lesz ezen túladni, mert még az unokánk is erre a két holdra fog keresni! . . . Meg is vette egy óalmási német ember, ami abból állt, hogy átvállalta az adósságot, és adott hozzá még három kocsi kukoricát, amiből nekem hét kicsi zsákkal jutott — de nem panaszlom, mert legalább azon a télen kukoricaliszt jutott elég a gyerekeknek...

Van nekem is négy gyerek, kérem, és még semmilyen háború nem vitt el egyet sem — ezt betudom a demokráciának.

Pontosan betudhatok még mást is, többek között azt a kilenc hold földet, amelyikről a birtoklevelet negyvenhét augusztus húszadikán kaptam kézhez — de ennek még hosszabb a története, mint az apám két holdjának:

Ott kezdem el, mert az is hozzátartozik, hogy negyvenhárom nyarán, már innen a Dnyeperen, nem tudom hányadszor feltöltve, a század előtt felolvasnak egy parancsot, hogy azt mondja: mindenki, aki egymaga megsemmisít egy orosz harckocsit, T34-est vagy bármilyet, teljesen mindegy, csak ne páncélautó legyen, szóval tank — az a háború után öt hold földet kap érte; de úgy kell érteni, hogy minden kilőtt harckocsiért öt hold jár, tehát tíz tank már kerek ötven hold katasztrális a jó bácskai földből! így magyarázta a százados úr, s a végén még azt is mondta: most megszerezhetik magukat, emberek!

Ez este volt, utána dekkolni mentünk, a mi szakaszunk egy templom pincéjében. Ahogy ott vackolódunk, én már majdnem el is aludtam, egyszer csak azt mondja Vidi István az első rajból: „Én háromat is kilövök, tizenöt holdam lesz, meg két nagy, kövér lovam!” Hát erre valaki csak elböffentette magát, tetszik tudni, úgy alulról, és rá az egész szakasz röhögni kezdett. Nem azért, mert egy harckocsit meg tud semmisíteni egy ember magában, volt is rá példa, mikor páncéltörőket osztottak be közénk, meg újabban adták ezeket a páncélöklöket, azok sem működtek rosszul — nem ezen nevettünk hát, hanem azon, hogy a gyerek elhitte: a háború után ezért kapnánk is földet!

Különben gyagyás volt egy kicsit a Pista, sokat nevettünk neki, de ilyen jót sohase . ..

Aztán fogságba estem, Magnyitogorszkba kerültem, ahol olyan hatalmas gyárak vannak, hogy egyik-egyikbe fél Bácsalmás beleférne, de még egyetlen csarnokába is talán — és írja egyszer a feleségem, hogy osztják a földeket idehaza. Visszaírtam neki, hogy télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, ősszel esik az eső, tavasszal van jó idő ... Aztán később megint írja, hogy de nekünk nem akarnak ám adni, mert fiatalok vagyunk, gyerekünk sincsen, együtt élünk az öregekkel, ráadásul én harcoltam a Szovjetunió ellen!... Vissza írtam megint, hogy a padlás mindig feljebb van a mestergerendánál, vagy valami efféle marhaságot — szóval egyáltalán nem érdekelt a dolog, csak ezt nem akartam neki nyíltan leírni.

Hazajöttem, megcsókoltuk egymást, és mondtam, hogy oda se neki, amíg napszámost keresnek, addig nem halunk éhen. Igazam is volt, nem haltunk éhen, hanem vagy két hónap múlva jönnek ám hozzánk, hogy most már majd lassan adót kell fizetni. Mondom: előre, a jövő évit is?! Mert azért a kis vityillóért mi már befizettük negyvenhétre. Dehogyis, azt mondják, hanem azért a hat hold földért, amit kiosztottak nekünk!

Tetszik tudni, az a jó az életben, hogy néha van min nagyot nevetni ... Mondom nekik: nézzék, nekem már ígértek földet a fronton is, meg ígértek itthon a feleségemnek is, de hogy az ígéret után most még adót is szedjenek!... Hát alig akarták elhinni, hogy nem kaptunk, mert azt mondják, járt volna. Egy hét múlva jöttek megint, és akkor elmagyarázták, hogy annakidején a földosztó bizottságban eleinte sok volt a sváb, és akkor azért nem kapott sok ember, utána meg sok lett a szerb, és akkor azért nem kapott sok ember, és én is így maradtam ki, de csak a valóságban, mert papíron be vagyok jegyezve... Na, mondom, tetszenek látni, az itt a fontos, hogy papíron minden stimmeljen, úgyhogy én már meg is vagyok nyugodva, nyugodjanak meg maguk is!

De nem akartak, csak erősködtek, hogy vegyem át a földem. Mondom, vegye át a nehézség! ... Holnap meg valami mást találnak ki, és akkor elveszik, de lehet, hogy még jól meg is rúgnak, hogy minek fogadtam el!...

Elmentek, de egy pár nap múlva megint másik kettő jött. Ezt a kettőt már ismertem, az egyikkel pláne együtt jártunk summásmunkába az ántivilágban, de a tenyerén láttam, hogy mostanában már inkább csak az egyágú villát forgatja — a tollat, amivel nagyobbat lehet szúrni, mint a négyágúval, hiába hogy olyan kicsi!. . Mondom nekik: én örülök, hogy ilyen népszerű lett a házunk tája, és látjátok, meg is kínálnálak valamivel, ha lenne mivel, de hát így csak maradjunk a baptista áldomásnál ..

34